Nem az enyém a gyerek, bonyolult a helyzet. Mit tegyek?

Hosszú lesz, bocsi!

Elsőnek is azzal szeretném kezdeni, hogy mindkét álláspontot, vagy bármilyen választ elfogadok, hisz az ember ettől nehezebb helyzetben nem igazán kerülhet, és megértek mindenkit. Talán ezért inkább a tapasztalatok jobban érdekelnének, de jöhet szimpla vélemény is. Kívülállóként mindig könnyebb, a válaszom nekem is ebben az esetben természetesen az lenne, hogy "dobd a csajt és menekülj...", de amikor az ember ilyen helyzetbe kerül...

Hogy kissé anonym tudjak maradni, a sztorit úgy írom le, hogy nem mindig írok konkrét dolgokat oda, ahová nem muszáj.

Az egymásra találás és a kapcsolatunk mesébe illő volt. Tényleg semmi rossz, néha volt vita, de mindig megbeszéltük. Én vidéki vagyok, ő budapesti, mindig ingáztunk, itt-ott voltunk heteket vagy hónapokat. Egymás lelki társai lettünk, hamar meglett az összhang, nem voltak gátlásaink. Megéltünk együtt sok jót és rosszat, elképzelni nem tudtuk egymás nélkül az életet. 1 hiba volt, én mindig makacs voltam, és ő még azért is bocsánatot kért, amit én követtem el, ezért úgy gondoltam, sohasem veszíthetem el...

Szinte épphogy elmúltunk 18, amikor összejöttünk. Nekem volt némi tapasztalatom, neki semmi, még csók sem, viszont egymással vesztettük el. Mindig is fontos volt számomra, mert nekem van egy-két betegségem, amit elfogadott, meg segített mindig is, mindenben, a hétköznapokban is, plusz sütött, főzött, mosott, takarított, mindent megtett... Tőle tanultam minden jót és illemet, azóta mondom bárkinek ha tüsszent vagy eszik, vagy bármi, hogy "egészségedre" meg hasonló dolgok, szóval nagyon jó ember.

Több, mint 5 éve voltunk már együtt, amikor a COVID-19 betett és vidéken maradtunk, mert a szüleim segítségével anyagilag jobban kijöttünk, meg munkát is talált.

Sajnos ez kezdett betenni a kapcsolatunknak. Egy olyan helyen dolgozott, ahol heti egy szabadnap volt, a munka meg csak papíron volt 8 óra, sokszor ennek a kétszerese volt inkább... Ennyi munka után még jött a szokásos anyós dolgok, takarítson fáradtan ő is, csinálja meg a napi teendőket stb., közben legyen időnk egymásra is stb. Ő ki volt merülve sokszor, pihenni akart inkább, engem zavart, hogy nincs egymásra időnk, így ultimátumot kapott, vagy a munka, vagy a kapcsolatunk. Neki fontos volt, hogy saját magunk meg tudjunk élni (én otthonról dolgoztam) és ne függjünk a szüleimtől, ezért úgy érezte, muszáj dolgoznia. Ekkor életemben először durva szavakat vágtam hozzá, mehet amerre lát, ne jöjjön haza, nagyon cifra dolgokkal tarkítva.

Ő nagyon lelkiismeretes és sírt a munkahelyen. Sosem bántam vele ilyen rosszul. Megbántam, de sajnos későn, mástól kapott vigaszt, beleesett egy olyan hibába dühében és szomorúságában, amit sosem gondolt, hogy megtesz. Azonnal megbánta... Jött a szokásos bocsánat kérés, sírás stb., nem akar elveszíteni meg minden...

Mivel terhes lett, elnéztem, hisz elvileg védekeztek (gondoltam hátha az enyém) bár ki tudja, meg az sem garancia sosem, bármikor lehet hiba (kiszakad pl.)...

Meglett a gyerek, nem firtattuk, hasonlított is rám, mindig is erre vágytunk. Tipikusan az a nő, aki gyerekre és házasságra vágyott, aki az igazira várt, ennyi, más nem fontos (meg a törődés, amit akkor nem kapott meg, bár ez nem mentség, nem egyenlő azzal...).

Viszont nekem folyamatosan piszkálta az agyam a dolog, így csináltattam tesztet (már bánom amúgy, mert jól megvoltunk), ő meg az egyszeri dolog miatt, ahol volt védekezés, simán belement, mondván fixen az enyém. Sajnos a több hónapos gyerek nem az enyém. Egyetlen egy hiba, és rengeteg év kuka...

Én elhiszem, hogy megbánta, mert már olyanokat mond, hogy képes lenne bármire, hogy visszakapjon, odaadja akkor a biológiai apjának stb. (amit sosem kérnék), pedig ez volt minden vágya, de ha tehetné, és tudná, hogy nem az enyém, visszamenne az időben, nem tenné meg vagy elvetetné, amit sosem akart volna, de értem megtette volna (erre sem kértem volna, a gyerek semmiről nem tehet). Nem rosszból mondja, csak próbál bizonyítani, hogy bármire képes lenne, hogy újra velem legyen...

Szóval a lényeg, egy mesébe illő kapcsolatot elrontott teljesen egyetlen egy (hatalmas) hiba.

A probléma ott kezdődik, hogy csak egymással tudunk normálisan beszélni, a legjobb barátok vagyunk, és mint ember hiányzik inkább, nem mint nő, viszont nehéz elnézni mindezt és a büszkeséget félretenni. Hetek óta nem vagyunk együtt, de nem bírjuk ki, hogy ne beszéljünk, ráadásul sajátomként szeretem a gyereket is, hiányzik, sírok érte minden egyes nap. Lelkileg teljesen padlón vagyok.

Nem megy az együttlét, de elengedni sem tudom, a gyereket pedig szeretem és a lányt is, de őt már "csak" inkább, mint embert.

Terveztük már az ünnepeket minden, erre kopp...

Ráadásul nehezíti a helyzetet, hogy nem igazán vannak jó körülmények között, ami miatt még nehezebb az elengedés, hisz mindig kérdezem, minden rendben van-e, szüksége van-e a gyereknek valamire, de nem fogad el semmit, 1Ft-ot sem, megmondta ő hibázott, majd lesz valahogy, nem fog kihasználni, ha lelkileg készen állok, próbáljuk meg, ha nem, ne áldozzam fel a boldogságomat értük, legyek most önző és magamat nézzem.

Az a baj nem tudok önző lenni, sajnálom őket, a gyereket szeretem, közben a szüleim is kivannak (ők tudják még egyedül rajtunk kívül a helyzetet). Csak sírunk, ülök a kiságy mellett és csak sírok... Ő is felhív, és sokszor csak sír stb...

Kérdeztem, mi a garancia arra, hogy nem teszi meg újra. Azt mondta eléggé tanult az esetből, ha kell templomban esküszik meg erről (vallásosak vagyunk).

Nem tudom hogyan kezdjek új életet ennyi év után és a történtek után. Úgy érzem képes lennék megbocsátani és sajátomként szeretni a gyereket, de félek, hogy ott lesz a fejemben a dolog, vagy hogy hánytorgatnám.

Tudom, hogy sok nő van még, de azt is, hogy ilyen bensőséges kapcsolatom már nem lenne, ráadásul ki tudja lehet-e gyerekem és mikor (közel a 30-hoz vagyok).

Ha csak kettönkről lenne szó, könnyebb lenne, talán el is engedném, de a gyereket sajátomként szeretem...

Tudom, hülye vagyok, a logikus az lenne, hogy hagyjam a fenébe, és kezdjek új életet, de nekem ez nagyon nehéz, nem sokan fogadnak el olyannak, amilyen vagyok, ráadásul már barátaim sincsenek, csak ő maradt, és mai napig meghallgat, segít a lelkemnek. Tudom, ez sem egészséges, mert ez így se vele, sem nélküle, és sosem ér véget, ezért kellene dönteni.

Már azon is gondolkodtam, hogy szakember segítségét kérem (pl. pszichológus, amúgy is szorongok). Nagyon nehéz, mint a gyász, szinte gyászolom őket, máshogyan nem tudom leírni...