Nem furcsa a családom hozzáállása a betegségéhez?

Kissé hasonló helyzetben vagyok, mint a nagynénid. Én elvesztettem tavaly a fiamat. Az emberek egy része totál zavarban van, ha találkozunk, inkább észre sem vesz, vagy annyira lesápad, hogy köszönni se köszön, vannak olyanok, akik csak azóta köszönnek, pedig előtte is pont annyira ismertük egymást, vannak a családban akik kérdezgetik mit segíthetnek és vannak, akiknek nagyon hálás vagyok, mert pont úgy viselkednek velem, mint előtte.

A gyászom(jelen esetben a betegségem) az enyém. A négy fal között lehet sírni, tombolni, de az ember ezt nem akarja mások előtt, mert nagyon nyomasztó és depresszív egyébként is a hangulata.

De persze embere válogatja, ki mit igényel. De én biztos nem akarnék csak a betegségemről beszélni, meg nem akarnám, hogy feltűnően sokkal többet akarjanak velem lenni, ha előtte nem tették. Szerintem ez így őszinte.

Nálatok ez a családi dinamika. Te magadra vetted az aggódó szerepét, a többiek úgy viselkednek, hogy ezt kiegyensúlyozzák. Ezzel neked is erőt akarnak adni, szerintem.

Ha mondjuk a szüleid aggódnák halálra magukat, akkor lehet hogy Te lennél a nyugodtabb, pozitívabb.

Higgy nekem, 50 vagyok, és több súlyos beteg is van/volt a családomban, én ezt tapasztaltam.

Hasonló történt velünk is, mi is így reagáltunk, ettől független mindenkiben dolgozott az aggodalom, de ettől eltekintve nem változtattunk a dolgokon, nem erőltettünk semmit.

El kell fogadni, fel kell készülni, de az élet mindenki számára megy tovább, és a betegnek is az a legjobb, ha az utolsó hónapjait nem úgy tölti, hogy "mindjárt meghalsz", hanem úgy mint eddig.

Nem biztos, hogy egyáltalán nem érdekli őket.

Csak egy ilyen hírt mindenki másképp dolgoz fel. Sőt, ugyanaz az ember más-más életkorban is másként reagálna rá.

Attól, hogy nem ez a téma, és nem egymás előtt szomorkodtok, még nem jelenti azt, hogy ne érintené meg őket mélyen.

Sőt, ilyen helyzetekben fokozottan szükség van a vidámságra. Ha naphosszat betegre aggódnátok magatokat, azzal sem érnétek el semmit. Cserébe viszont még inkább tönkremennétek.

18 évesen még természetes, hogy ezt teljesen máshogy látod. Ráadásul még korántsem biztos, hogy belehal, vagy ha igen, akkor is még pár szép éve lehet hátra.

Az én gyerekem,amikor daganatos lett,még csak sirni sem akartam elõtte.Annyira fájt,hogy majdnem belepusztultam, de elõtte erõsnek kellett maradnom.Mindig mentem hozzá(külföldre)a kórházba és végignéztem,ahogyan kapja a kemot stb.még ma sem tudok könnyek nélkül beszélni róla.Most hála az égieknek jól van, de mivel én is nagyon aggódó tipus vagyok, igy mindig rettegésben élek,hogy vissza ne jöjjön neki.

Kérdezö több nõt ismerek,akik felgyógyultak a mellrákból,reméljük a nagynénéd is jól fog lenni.

Voltam rákos. Semmi nem dobott fel jobban, mint hogy a csaladom vidaman élte velem tovább a mindennapokat. Aggodtunk, nehéz volt, mikor rosszul voltam, de ha hallottam őket nevetni, minden könnyebb lett. A tesóm minden alkalommal egy viccet mesélt el, mikor bejött hozzám, volt, hogy a nővér szaladt be, hogy mi a baj, annyira röhögtem. Meggyógyultam, 7+ éve tünetmentes vagyok, gyerekeim vannak.

Na, és volt egy barátnőm, örökké gyászos arccal járt hozzám, folyton sírt meg ölelgetett meg hisztizett, hogy jajmilesz, ő ezt nem bírja. Még kb nekem kellett őt vigasztalni. Egyszer megkértem, hogy fejezze már be ezt a drámázast, erre nekem semmi szükségem, röhögjünk már egy jót. Erre robbant, kifejtette, hogy a családom nem normális, hogy senki sem aggódik ertem, mindenki vigyorogva jár-kel, micsoda érzéketlen banda, és én sem veszem ezt elég komolyan. Ott megkértem, hogy többet ne jöjjön inkább, nekem ez nem kell. Hát nem tartjuk a kapcsolatot azóta sem.

Azért az elég gyerekes, hogy azért hisztizel, mert mások nem úgy viselkednek ahogy SZERINTED kéne.

Nagynénéd minek örülne jobban? Ha mindenki sírna és már most eltemetnétek vagy ha boldogok vagytok, de igyekeztek neki segíteni?

Egyszerűen a szomorkodás annyi energiát fel tud emészteni. Ne pazarold fölöslegesen.

Belőled most semmi más nem árad, mint a tehetetlenség érzése. Barátkozz meg vele, sokszor lesz még ilyen.

Egy szintén 18 éves, akit megtépázott az élet, de nem sajnáltatja magát.