40 körüliek, ti veszítettétek már el szülőtöket vagy más családtagot? Hogy bírtátok feldolgozni?

Még nem tudom, hogy fogom feldolgozni. Egy hónapja halt meg az anyukám. 36 éves vagyok. Egyelőre ott tartok, hogy persze tudom, hogy már nincs többé, de nem is igazán tudom felfogni, ami történt.

Ő az a tipikus jó értelemben vett család motorja típus volt, korát meghazudtolóan fiatalos, meg nem mondtad volna róla, hogy 65 éves. A rák 3 hónap alatt elvitte. Én azt viseltem nagyon rosszul, hogy hétről hétre egyre gyengébb lett, ő, aki sose volt beteges, állandóan jött-ment, intézkedett. És nem tudtak már segíteni rajta, szóval a tehetetlenség is borzasztó volt (az egészségügyet hagyjuk is, pedig fizettünk volna bármennyit). Őelőtte sosem, de rengeteget sírtam. Az utolsó két hétben már tudtuk, hogy lassan itt a vége, öntudatlan volt, szóval nem ért váratlanul. Pillanatnyi megkönnyebbülés volt talán, hogy nem szenved tovább, de persze mocskosul fájt. Azóta is.

Teszem a dolgom, mert muszáj, nem zokogok folyamatosan, de rengetegszer eszembe jut minden nap. Időnként elvonulok kisírni magam.

Biztos rengeteg olyan helyzet lesz még, amikor rádöbbenek, hogy nem tudom megmutatni/elmondani neki ezt, vagy azt, azok nagyon fognak majd fájni(pl. 1-2 éven belül házasságot, gyereket terveztünk, ezzel kapcsolatban biztosan lesznek nehéz pillanatok).

Egyelőre a túlélésre játszom, aztán idővel biztos enyhülni fog majd a fájdalom, csak nem tudom, mikor.

45 éves leszek a jövő hét végén.

A szüleim már nem élnek, épp csak végeztem a felsőoktatásban annak idején, mikor egymás után meghaltak.

Jogilag is felnőtt voltam, külön éltem, dolgoztam stb- de nehéz volt (mindketten daganatos betegségben is ráadásul, amivel ott ültünk tesómmal mindkettőjük ágya mellett az utolosó napig).

Eltelt kicsit több, mint 20 év- szeretem őket és emlékezem rájuk.

Nekem is lett gyerekem, aki nem ismerhette meg őket.

…enyhülnek a sebek az idővel, ez tényleg igaz- de az igazán szép emlékek nem felejtődnek el… de sajnos halványulnak ugyancsak.

Azt vettem észre, hogy már nem tudom felidézni a hangjukat, csak álmomban jön néha elő… ez valahol szomorú, de 20 év alatt valahogy megszelídülnek a dolgok.

Őszinte részvétem édesapád miatt. Kitartást kívánok, azt gondolom, most a legnehezebb.

42 voltam, amikor apa meghalt.

Hetekig végigsìrtam az éjszakákat.

Semmi nem segített csak a sírás meg az idő.

Őszinte részvétem. Együttérzek veled.

37 voltam, mikor anyukám meghalt, 42, mikor apu. Sokat segített, hogy a férjem támogatott, együtt jártunk a temetőbe. Ma is nagyon hiányoznak, ez csak enyhül, de soha nem múlik el.

N

8 voltam mikor apám meghalt, és anyum tavaly.

Apám sosem érdekelt soha nem is hiányzott.

anyám annál inkább.

minden nap sokat gondolok rá azóta is.

Nem is tartottunk csak szűk körű temetést mert nem szeretem.

Ráadásul családi zűr is volt miután tesóm elhúzott és megmondta h nincs családja többé.

Az anyja temetésére sem jött el, de a részét kéri persze...

A rokonaink meg undorítóak.

Szóval sok szar dolog maradt még azóta is utána.

#19 vagyok

amúgy 38/F vagyok.