Anyukám rákos, és esély van rá, hogy meg fog halni. Olyanok, akik hasonló korban veszítettek el valamelyik szülőjüket, leírnák, hogy mikben változott meg az életük? 16/F

13 voltam, mikor anya meghalt.

Miben változott? Sokban...

- apa totál összeroppant, így én igyekeztem erősnek lenni

- a hétköznapokban főleg annyi, hogy kettőnknek kellett ellátni magunkat (azelőtt is segítettem, de most a háztartás jó részét én vittem, takarítás, mosás, főzni közösen főztünk minden 2. este)

- érzelmileg - hirtelen felnőttem, megváltoztam, a suli, a tanulás másodlagossá váltak, az apának való segítés lépett első helyre

- beszélni nem tudtam senkivel, de a naplóm bőven elég volt, oda írtam ki minden bajomat, fájdalmamat

- emellett gyertyáztam, és olyankor enyhült a fájdalom, úgy éreztem, velem van

Sajnálom :(

Nekem a nagymamám halt meg. Igaz akkor nem 16 hanem 25 éves voltam, de azt hiszem a fájdalom elviselése nem kor függő.

Nekem az segített, hogy beszéltem róla. Sírtam ha úgy éreztem, és igen... a naplóírás az nagyon nagy mankó tud lenni.

6 éves voltam amikor anyum rákos lett.. a szüleim akkora már elváltak, igy apammal és anyámmal is ritkán találkoztam, a nagymamám vigyázott rám.. sok emlékem nem maradt meg abból az időszakból, de anyukám túlélte, meggyógyult és jelenleg minden rendben az egészségével. 6 évesen még nyilván nem úgy éli meg az ember a dolgot mint 16 évesen, de egyre jobban érzem hogy így is megviselt a dolog mentálisan, lelkileg, nem alakult ki a megfelelő anya-fia kapcsolat főleg az én részemről.. persze, beszélgetünk,de nincs meg bennem a kellő bizalom.. próbálok nem foglalkozni ezzel a mindennapokban, próbálom elfoglalni magam.

nemtudom milyen most anyukád állapota, de ne kiabáld el a halál témát, bármi megtörténhet még.

23 éves voltam, amikor meghalt anyu.

Agydaganata volt olyan helyen, ami nem operálható. Ettől függetlenül kapott sugarat, járt kemóra, ill. gyógyszeres kemót is kapott, de ezekkel csak meghosszabbították az életét valamennyire.

Mi nem "tudtuk", hogy meg fog halni- szó szerint mindent megtettünk, hogy meggyógyuljon, illetve, a betegsége 10 hónapjából 8 és felet példásan viselt. Nem is a rák, hanem az agresszív kezelések miatt kezdett testileg leépülni. (a végére tolókocsiba kényszerült)

Aztán, amikor a rák akkora térnyerést szerzett, akkor elkezdett hallucinálni- ez ment pár napig, aztán 1-2 nap alatt átment a gyerekkor összes fázisán visszafelé és az utolsó 2 napban már csecsemő szinten volt testileg és szellemileg is.

Csak azért meséltem el, hogy értsd, hogy nálunk, hiába voltunk már "nagyok" amikor megtörtént, a sokk, (hétfőn még jól volt, beszélgetett, vidám volt, csütörtökön meg már nem reagált semmire, pelenkázni és cumiztatni kellett ) mennyire váratlanul ért.

A halál neki megváltás volt. Az állandó fájdalmaknak vége szakadt.

És az első időben úgy éreztem, hogy nekem is megváltás. Hónapok óta először aludtam végig egy éjszakát. Persze a megkönnyebbülés után azonnal jön a bűntudat. Hiába tettünk-tettem meg mindent, hiába ápoltuk becsülettel, ( otthonban is volt pár napig, de inkább hazahoztuk, hogy otthon legyen, mert bent kb. leszrták az ápolók a betegeket) a bűntudat, a mit-tehettem-volna -másképp mindig ott van.

Az első pár hét-hónap azzal telt, hogy sikerült felfogni, hogy ő már elment. Hogy éjjel nem kell óránként bemenni hozzá, hogy nem keres ...

Aztán jön a szomorúság, a hiány és a megszokás.

Utána bűntudat- olyan dolgokért is, amikre "normális" esetben legyint az ember. Pl. átjött beszélgetni egyszer anyu, én meg épp csináltam valamit és elküldtem. Hiába voltam vele máskor 0-24, csak az marad meg, hogy azon az estén arra a fél órára elküldtem. Pedig most azt a félórát mennyire tudnám becsülni.

A hiány és a fájdalom megmarad, de ahogy telik az idő, enyhül. Rosszabb napjaimon sokszor sírok miatta

Nekem a dédim halt meg amikor 2 éves voltam. Nem emlékszek hogy nézett ki de ez érthető. Annyi tudok (ezt is a szüleim monták el) hogy gyakran próbáltam ápolni.

Ami nagyobb fájdalom volt ( anyai ágon 2 nagypapám volt mert a mamám egyszer elvált de ekkor már megvolt anyu), hogy lassan 3 éve rákban meghalt a nagypapám. Deréktól lefele le volt bénulva. Ezt a tragédiát elkerülhettük volna ha a betegség első tüneténél elmegy megvizsgáltatni magát. Mivel ez csak későn történt meg nem tudták rendbehozni. Este a mamámnál a tűz mellett ültünk amikor csörgött a telefon. Anyu fölvette, majd amikor lerakta láttam rajta hogy mindjárt sír de küzdött, közölte hogy a pápa meghalt. ( tényleg így történt). Nagyon sok estén keresztül sírtam, hogy miért? Miért pont Őt? (64 éves volt). Nem rég Halottak napján sírva távoztam pápa sírjátol amit az unokatesvérem még nem érthetett. Nehéz volt megszokni hogy ha elmegyünk a pápa házához Ő nem fog ott állni és várni.

U.I Bocsánat a helyesírási hibákért.

17 èves voltam mikor anyù meghalt. A hugon 12, addig folyton veszekedtünk. Anya halàla utàn ès màr a betegsège alatt is èn vigyazztam a hugomra. Kèsöbb èn mentem az iskolai elöadàsokra anyàk napja, karàcsony.

Nehèz volt, ès sok minden kavargott benemm.

Volt idő, hogy haragudtam rà amièrt meghalt (butasàg volt tudom) aztàn meg magamra, hogy ha èszre vettem volna ès elöbb elküldöm orvoshoz akkor talàn...

De màra màr csak a hiànya az amit èrzek.

Nagyon sajnàlom, hogy beteg az anyukàd ès remèlem felèpül.