40 körüliek, ti veszítettétek már el szülőtöket vagy más családtagot? Hogy bírtátok feldolgozni?

37 vagyok. Két éve halt meg az anyukám. Borzasztó volt.

Húszas éveimben vesztettem el őket. Szintèn a körülmények miatt nem ment a feldolgozás. Viszont lassan 40 vagyok és kemény lettem lelkileg mint a szikla.

Nem voltam még 35 amikor már egyikük sem élt, ráadásul nagyon gyorsan mentek el egymás után. Eltartott egy darabig, míg észhez tértünk tesómmal. A külvilág számára valószínűleg ez nem látszott, tettük a dolgunkat, dolgoztunk, tesó gyereket is nevelt már, de azért nagyon megviselt bennünket a szüleink hiánya. Igazából még most is hiányoznak, pedig lassan 10 éve múlt már hogy elveszítettük őket.

Ha ez vigasztal, én 25 vagyok most, két éve hunyt el apukám, akkor 23 voltam. Én elhiszem, hogy nagyon rossz neked, de gondolj arra, hogy te legalább 39 éves korodban veszítetted el. Én már a második diplomaosztómon (mesterszak) is csak szomorkodva nézhettem másokat, akiknek ott volt az apukájuk. Valakinek még az esküvőjét, doktori védését, családalapítását is megéli, nekem nemhogy ezeket de még az MA-s diplomaosztómat sem. Én nem akarlak megsérteni mert biztos mindenkinek nagyon fájdalmas és tudom, hogy az apukád akkor is az apukád lenne ha 60 éves lennél, de gondolj abba bele, hogy legalább nem fiatal felnőttként veszítetted el és legalább 40 éves korodig végigkísérhette az életed. Melletted tudott lenni abban az időszakban, ami szerintem mindenkinek nagyon nehéz vagyis fiatal felnőttkor, egyetem, elindulás az életben, első munkahely, első komolyabb párkapcsolatok, ha van férjed (feleséged), akkor esküvő. Nagyon sok fontos dologban része tudott lenni az életednek és persze a legjobb az amikor valaki 80 éves koráig él és még a dédunokájával is találkozhat, de legalább az élet egyik legnehezebb, legfontosabb részében ott volt neked. Nagyon sok mindent látott ami veled kapcsolatos és nem voltál egyedül a legnehezebb időkben. A betegség is tudom milyen érzés mert az én apukámnak elég sok betegsége volt és sajnos ő is ápolásra szorult az utolsó hónapokban, bár a halálát nem közvetlenül a betegségek okozták hanem egy infekció, ami az egyik műtét miatt lett és akkor azt a problémát hiába oldották meg, sajnos elhunyt és ha nem halt volna meg, akkor sem lett volna a régi mert már annyira rossz volt az állapota összességében meg sajnos félig lebénult. Szóval én aztán tudom milyen érzés mikor azt látod, hogy egyre rosszabbul van és nem tudsz segíteni rajta. Ennek ellenére azt mondom, annak örülj ami megadatott nektek. Azoknak a dolgoknak, amiket tudtatok együtt csinálni. A jó emlékeidnek. Az együtt töltött éveknek. Ezeknek örülj és ezekre koncentrálj. Persze ezt most könnyű mondani, a gyász egy folyamat, amin haladni kell és ilyenkor az ember nem igazán objektíven lát. Mégis egészében kellene látni és a jó dolgokról sem szabad megfeledkezni. Ezzel tudod a rosszat ellensúlyozni. Többek között ezzel tudsz segíteni magadon, hogy ne őrülj bele. Nem tudom mennyire hiszel a halál utáni életben, én keresztényként hiszek benne, hogy létezik a Lélek és az édesapám lelke a mennyben van és egyszer látni fogom. Akár hiszel, akár nem hiszel ebben, ha belegondolsz, vajon mit szeretne édesapád: hogy szenvedj vagy azt hogy boldogan éld tovább az életed úgy, hogy közben emlékszel rá? Lehet, hogy a válaszom elején kicsit nyers voltam, de hidd el, én nagyon is megszenvedtem mikor meghalt az apukám. Nem láttam az életemnek értelmét, nem tudtam aludni rendesen, mindent sokkal negatívabban láttam, másokkal agresszív lettem mert így jött ki rajtam az elfogadás képtelensége. Akkor gyógyultam meg ebből mikor visszatértem Jézushoz. Bár lehet a hit neked is segítene, de ezzel csak azt akartam mondani, hogy akkor nagyon rossz volt. Igen ám, de mikor utólag rágondoltam, hogy az édesapám mit szólt volna az egészhez, akkor arra jutottam, hogy bár minden ember máshogyan dolgozza fel a gyászt és akkor úgymond nem egészen tiszta az elméje (nem őrült, de nem is úgy gondolkodik ahogy általában), attól még ezzel az elhunyt szeretteinknek szomorúságot okozunk. Ha nem hiszel a halál utáni életben, akkor is beláthatod, hogy ő ennek nem örülne ha élne, de ha hiszel, akkor pedig annál inkább mert akkor abban hiszel, hogy egy nap újra látod és lát addig is téged és tudja mi van veled. Inkább azt szeretné látni, hogy nem szenvedsz. Az én helyzetemre visszatérve, nekem az rengeteget segített, hogy hittem Jézus feltámadásában és abban, hogy nemcsak a test létezik, ami elporlad és a halált le lehet győzni Krisztussal. Mivel ő ad nekünk Örök életet ha hiszünk benne. Ha ebben hiszek, akkor feleslegessé, alaptalanná válik minden addigi szomorúságom, az álmatlan éjszakák, a félelem, a depresszió, az életem értelmetlensége, mert akkor ez azt jelenti, hogy nem ért véget minden örökre, csak egy ideig nélkülöznöm kell azt, akit szeretek. Így sem könnyű, de sokkal könnyebb így túllépni ezeken mintha azt hinnéd, hogy annyi van, hogy meghalunk és megszűnünk létezni. És ha belegondolsz, nem jobb a remény mint a reménytelenség? Higgy abban, hogy egyszer újra fogod őt látni! Addig is azt a napot készíted elő, megéri jól érezni magad, boldognak lenni, karrierben haladni, boldog családban élni, anyukádnak örömet okozni, mert ha egy nap találkozol az elhunyt szeretteiddel, akkor ők ennek örömében köszönthetnek téged és nem szomorúságban amiért annyit szenvedtél. Én egy nagyon durva depresszióból jöttem ki a hitem segítségével mert borzalmasan megviselt, hogy elhunyt az édesapám. Én kívánom, hogy te is jöjj helyre és tudj úgy reménykedni és hinni, ahogy én. És őszintén sajnálom ha nagyon bunkó voltam az elején, még nekem sem sikerült 100%-ban elfogadni ami történt és néha elkeseredek, hogy miért olyan fiatalon kellett elveszíteni őt, de a válaszomat a jó szándék vezérelte.

17 voltam, amikor apu meghalt, 43 voltam, akikor anya. A gyász nem egyszerű, és idő, mire enyhül, kitartást.