Hogyan vetnéd föl egy rokonodnak, hogy szerinted is problema van a gyerekével, ha ő ezt mereven elutasítja?
Unokatestvérem kisfia. Szeptemberben lesz nagycsoportos. Néha én vigyázok rá és elég szembetűnő, hogy sok téren el van maradva a kortársaihoz képest. A szülők, főleg az anyukája ezt nem akarja látni, belátni. Ha felmerül, hogy gond van, azonnal azzal zárja a beszélgetést, hogy a család szerint sincs semmi baja, pedig ők biztos tudnák (ezzel valószínűleg ránk céloz). Ez nem egészen így van, csak van aki tesz rá és van aki nem tudja, hogyan közölje vele, hogy el is érjen hozzá és ne csak a támadást lássa benne.
Ti hogyan futnátok neki egy ilyen beszélgetésnek?
Ez a legnehezebb, nagyon diplomatikusan kell felvetni. Ha járna valamilyen tornára, mozgásfejlesztő játékra, akkor az ottani foglalkozásvezetők egy része tud vizsgálatot végezni vagy legalább javasolni. De ez nagyon bonyolult terület, mert minden gyerek másképp fejlődik, úgyhogy laikusként nem lehet megítélni hogy van-e igazi elmaradás.
Mik a tünetek?
Sajnos sok ilyen szülő van. Ha a gyerekkel probléma van, azt a saját kudarcának éli meg (holott ebben és még sok esetben egyáltalán nem erről van szó), ezért elutasítják a témát, hárítanak, tagadnak, és mindennek a gyerek fogja meginni a levét később.
Ne egyedül beszélj velük. Keress még valaki rokont, gyerek nagyszülője, nagynéni, nagybácsi, bárki, és vessétek fel nekik a témát diplomatikusan. Az ilyen szülőknek az a jó, ha minél több embertől hallják, hogy gond van.
A vedőnő és a gyerekorvos is beírta a kiskönyvébe és a státuszlapra az elmaradásokat. A legtöbb vizsgálatnál nem volt együttműködő, szóval ez sem túl részletes.
Persze, gondolom, pont a kotnyeles rokonnak mutogatják a papírokat. Főleg a védőnő a státuszlapot.
Le kell ültetni őket, megkérni hogy legalább egy 10 percre hallgassanak meg. El kell nekik mondani, hogy inkább nézessék meg, az a biztos, legalább megmondhatják majd másoknak, hogy tévedtek. Ha pedig van valami gond az nem szégyen, nem lepra. Ha tényleg van valami probléma, akkor azon segíteni kell, hogy később az életben ne legyen nagy gondja.
Az én szüleim is ilyenek voltak egyébként. Teljesen elutasították a gondolatot is, hogy valami gond van. Ők ezt azzal azonosították, hogy nem normális a gyerek, dilis, őrültnek nézik, de még a diszlexiát is ilyen szégyenteljes dolognak gondolták. Így vélekedtek a mentális betegségekről is, meg hogy aki pszichológushoz jár az őrült. Rengeteg nehézségem volt az életben. 20 évesen tudtam meg, hogy autista vagyok. Az egyetemen volt szerencsére olyan kurzus, ahová a "speciálisabb" egyének mehettek csak.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!