Szóljak otthon, hogy a tesóm igazából semmit sem tanul?

A tandíját a nagyszülők fizetik, vagyis gazdálkodják ki a nyugdíjukból. Szóval neki ez az egész tényleg semmibe sem kerül.

Mindig azzal jön, hogy ő dolgozni akarna már és hogy kikészíti ez a monotonitás, hogy mindig ott van az a tudat, hogy tanulnia kéne. Mondtam neki, hogy menjen át levelezőre és akkor dolgozzon valamit, akár olyat, ami azzal kapcsolatos, amit tanul. Hát ő nem, így is alig bírja az egyetemet, nem fog mellette még gürizni is valahol, majd dolgozik, hogyha lediplomázott.

Mire lennék féltékeny, áruld már el?

Hogy már most 2 évet csúszott és a nehezebb tárgyai még hátravannak? Hogy a legkönnyebb vizsgáin is maximum a kegyelem kettest kapja meg?

Hogy ott tart felnőtt nőként, hogy kuporgatja a zsebpénzét? Vagy hogyha elfogy a pénze, tőlem kell kölcsönkérnie?

Az én életem maximálisan rendben van.

Azért nem hagyom rá szívesen, mert tudom, hogy pl. az anyámnak ez az egész mekkora áldozat. Ő azért dolgozik konkrétan, hogy a testvérem tudjon miből megélni itt, neki ne kelljen dolgozni az egyetem mellett.

A testvérem pedig hülyének néz maga körül mindenkit. Nem tudom, neked hogyan esne szülőként, ha beleölnéd minden pénzedet a gyereked taníttatásába, megtennél mindent, hogy könnyebb legyen neki. Aztán meg kiderülne, hogy egyetlen dolga volt, a tanulás és arra sem volt hajlandó.

Dolgozom, van passzív jövedelmi forrásom is. Nem kell nekem az a pénz, amit ő kap (főleg, hogy még én is adok neki, amikor az otthonról érkező pénz elfogy).

Nem számítok nagy örökségre egyáltalán, nem erre alapozom az életemet, jövőmet. Megteremtem én magamnak, amire szükségem van.