Miért mondják az egyedülálló nőkre hogy besavanyodnak? A kapcsolatban lévőkre miért nem?

Én is sokat voltam egyedül 30 éves koromig, aztán megismertem a férjem. Akkor értettem meg, miért nem jó egyedül. Ráadásul addig sokat buliztam, utaztam (szerencsére megtehettem), csak magamra költöttem, de utólag látom, hogy ez a fajat 'boldogság' sehol sincs ahhoz képest, hogy most családom van, ahová lassan megérkezik a második kisbabánk. Én azóta vagyok igazán boldog, amióta mindez megvan.

És ez a boldogság már teljesen másfajta természetű, mint a korábbi, amit egyedülállóként annak hittem.

Persze, nem kell mindenkinek egyformán élni, DE! Ha végigolvasod azokat a válaszolókat, akik az egyedüllétre szavaztak, szinte kivétel nélkül rossz családi mintát látnak/láttak maguk előtt és ebből indulnak ki. És ezért utasítják el a komoly kapcsolatokat és a családot, ezért büntetik saját magukat. Holott a család nem csak a kudarcról szól, mert ha mindenki megdolgozik érte (igen, ingyen nem adnak semmit), akkor bizony a legszebb együttélési forma, ami létezik. Nem véletlen, hogy így alakult az emberiség történelme folyamán...

Az ember természetes állapota, hogy párkapcsolatban él, mert társas lény. Genetikailag úgy vagyunk kódolva, hogy az átlag párba rendeződik, de ettől függetlenül mindig lesznek kivételek.

Az ugyanúgy nem igaz, hogy minden egyedülálló besavanyodott, mint ahogy az sem igaz, hogy a párok zöme boldogtalan, viszont van egy mondás:

Aki házasságban él, az kifelé vágyik, aki házasságon kívül van, az meg befelé vágyik.

Ez is egy általánosítás, de mint tudjuk, minden általánosításnak van valami alapja.

Általában azt gondoljuk, aki pár nélkül él, az többször érzi magát egyedül, magányosnak, mint aki társas kapcsolatban él.

Aki sokat érzi magát magányosnak, az boldogtalan, savanyú lesz. (Ez egy párban élő emberre is igaz lehet.)

13:32-es: Nem hiszem, hogy egy huszonéves szingli megmosolyogni való csak azért, mert te esetleg idősebb vagy, vagy mert ismersz olyat, aki idősebb. Én írtam, hogy 23 éves vagyok, és 2 éve nincs párom. Nem azért nincs, mert nem szeretnék, vagy mert azt tervezem, hogy soha nem is lesz, egyszerűen csak most éppen nincs, és most az életemnek egy olyan periódusát élem, amikor úgy érzem, hogy jobb nekem egyedül. Tipikusan nem az az ember vagyok, aki pl. kész kajákat eszik, mert hogy saját magamnak minek főzzek. Én pont úgy vagyok vele, hogy bármilyen bonyolult kaját megfőzök saját magamnak is, mert értékelem magam annyira, hogy ezt megtegyem magamért.

Amúgy meg jól érzem magam úgy, hogy egyedül vagyok itthon, de azért ne gondolja senki, hogy nincs társaságom. Vannak barátaim, akikkel naponta beszélgetek, vannak családtagjaim (és itt nem csak a szüleimre gondolok), meg egyetemre járok, ahol naponta találkozom emberekkel. Szóval attól még, hogy egyedül vagyok, nem vagyok magányos.

Majd egyszer biztos lesz megint partnerem, nem zárkózom el a gondolattól, de jelenleg nem zavar, hogy nincs.