Miért fáj egy szülőnek, ha a gyereke nem szerez titulust, mert nem éri meg a szakmájában doktorálni?

#19

Nem gondolom, hogy úgy kell tanácsot adni, hogy ha valaki nem fogadja meg, azt kelljen éreznie, hogy kevésnek tartod és nem tudod tisztelni az addigi erőfeszítéseit.

És csak azért, mert valaki öregebb, nem fogja jobban átlátni a dolgokat. Az ő anyja sem látja át. Egy munkáját nem olvasta eddig még, sem a diplomamunkát, sem a szakdolgozatot, sem a tdk munkát, semmit. Az izgalmasabb, látványosabb 3d terveivel, szimulációival sem tudott mit kezdeni. Még be is szólt, hogy "és ebből a gép előtt pötyögésből meg lehet élni"?

Nem gondolom továbbá, hogy egy fiatalnak, aki a karrierje elején van, feltétlenül loholnia kellene doktori fokozatot szerezni lévén kis túlzással fogalma sincs arról, mit érdemes kutatni. Épphogy fellélegezhet, hogy végre nincs munka után is folyamatosan estébe/hétvégébe nyúló programja munka mellett. Ha van munkahelye, ami igényli a doktorit, és ebben támogatja esetleg azáltal, hogy nem kell felfüggesztenie a felnőtt életét egy papírért, bejárni nappali munkarendben zajló oktatásra és másokat is tanítani (mint ahogy azt a teljes munkaidős doktori képzések elvárják, ahova azok érkeznek, akiknek az adott felsőoktatási intézményen kívül nincs lehetősége kutatni), akkor rendben vagyunk. Fizessék ki, ismerjék el szakmai tapasztalatnak, amivel ha vált, már szakmai vezetői pozíciókra pályázhat. Tiszta sor, így mindenkinek megéri. Ha egy munkáltató ezt lényegesnek tartja és zajlanak is a cégnél k+f projektek, akkor tiszta sor, az lesz a munkája, hogy azon dolgozzon, kutasson és belőle doktoráljon. Azért kap fizetést, nem kell órákat hallgatnia, mert rövidített eljárásban 2 év a fokozatszerzés. De ha ez nem adott, semmi sem indokolja, hogy ne akkor vágjon neki, mikor ezt a rendkívül költséges és időigényes hobbit tudja űzni anélkül, hogy feltenne rá más dolgokat. 40 évesen például simán lehet egy ilyen szünetet tenni vagy egy erre alkalmas állást keresni. A baj az, hogy ez az ígéret a szüleinek nem elég, mert folyamatosan temetik magukat. Hiába lesz doktor a gyerek, ha addigra ők meghalnak. És társai.

Plusz mi épp az életünket építjük anyagilag, mert más nem teszi meg helyettünk. Épp próbálunk olyan tudást szerezni, amit megfizetnek, az anyjának meg fogalma sincs róla, hogy mennyire elfáradunk önmagában ebben is, nemhogy még munka után hazamenjen tanulni. Milyen alapon csalódott a szülő a gyereke teljesítményében, ha a sajátja hiányzik a képletből? Rég doktor lenne a párom és én is, ha a családunk ki lenne tömve. De nem így alakult és félre ne érts, így is imádom a szüleimet és hálás vagyok nekik. A különbség, hogy az én anyám büszke rám, hogy itt tartok és egyedül helytállok úgy, hogy nem tud segíteni, eltartani, házat venni, fizetni az esküvőnket, hogy nekünk 30+ évesen is az az egy k...a dolgunk legyen az életben, hogy egyetemre járunk és tanulunk. Büszke arra, hogy jól élek magamtól és a saját igényeim miatt szereztem diplomát (igaz, csak alapszakosat, amit ugye minden jöttment meg tud szerezni, mert ez az új érettségi állítólag, kár hogy leszarom, mert engem nem neveltek úgy, hogy egy darab szarnak érezzem magam, miután elértem valamit, mert lehetne több és lehetne jobb is). De semmit nem tettek a gyerekük életébe azután, hogy elmúlt 18 és még ők hisztiznek? Komolyan? Úgy, hogy fingjuk sincs arról, mi megy a tudományos életben, mégis oda akarják küldeni a gyereküket, mert tényleg igaza van annak, aki azt mondta, hogy ezzel lehet csak igazán hencegni?

Eszem megáll

#23

Igazad van, én is javasoltam, de ő nem tudja őket elengedni. Néha ő is utál menni, görcsben van a gyomra, mert tudja, hogy megint feszültség lesz köztük, de annyira jól ránevelték erre a halál-félelemre, hogy mindennek ellenére attól tart, hogy ha kisétálna az életükből, főleg az anyja életéből, akkor egy életre bűntudata lenne, miután meghalt, hogy nem volt vele. Egyébként fél is a szülei elvesztésétől minden értelemben. Azt belátja, hogy szürreális az a hiszti, amit lenyomnak és nem szabad neki felülni, csak elengedni fül mellett, de konkrétan a távolságot nem tudja tartani velük. És bármire kiakadt korábban vagy felemelte a hangját, mert már ő sem értett egyet az egész baromsággal, mártírkodás volt a válasz, hogy "majd ha nem leszek" és társai. A jelenlegi lelki kondíciójában nem tud szerintem ebből kiszakadni és jobb, ha az anyját látogatja, akármennyire is szerető és biztos kapcsolatban él (igyekszem legalábbis). Sajnos az anyja sem ez a tipikus undok, rideg hárpia, nagyon közvetlen, barátságos, becézgetős, tipikus nagymama karakter (korra is, 40 évesen szült), aki süt-főz, mikor megyünk, ragyogó mosollyal vár, össze-vissza puszilgatja, imádja a családi összejöveteleket... Nehéz tényleg észrevenni emellett, hogy mennyire leszívja az embert a fanyalgásával. Tényleg egy szerethető, melegszívű anyukatípus és én értem azt, hogy a párom miért nem látja szívesen őt szomorúnak. De ez az alaptermészete, hogy áldozat legyen. A párom meg nyilván szomorú az anyja miatt és próbál mellette maradni, segíteni, törődni vele akkor is, ha néha osztja neki ezeket a szomorúságba burkolt becsmérléseket.

Novemberben kezdte a terápiát, azt hiszem ehhez még idő kell. Próbálnám élhetőbbé tenni a helyzetet, de azt sem értem teljesen, miért ilyen az anyja és mi kellene neki (a papíron kívül), hogy lássa a gyerekének azt az oldalát, amit például én. És tudjon neki örülni.