Mit szólnál, ha a gyereked, akit taníttattatok, támogattatok, inkább háztartásbeli szeretne lenni egy időre? Kinek van igaza?

Tavasszal diplomáztam, jogász lettem (később ügyvéd szerettem volna lenni). Az egyetem utolsó éveiben már éreztem, hogy talán nem ez az én utam, hogy nem ezt szeretném életem végéig csinálni. De annyi időt, energiát öltem bele (+a szüleim ugye pénzt)... Hogy nem akartam otthagyni egy megérzés miatt.

Szeptemberben aztán dolgozni kezdtem egy ügyvédi irodánál, és nem lett jobb a helyzet. Nagyon kevés fizetést kaptam, cserébe simán volt, hogy reggel 8-tól este 9-ig is bent voltam az irodában, mert annyi munka volt, és közben a home office-ban, ügyfélszolgálatosként dolgozó barátnőm majd' kétszer annyit keresett, 0 felelősséggel és túlórával. A szüleim bíztattak, hogy mindenki elkezdi valahol, és később jó lesz, de én nem ezt éreztem, nem akartam több időt elvesztegetni.

Október óta nem dolgozom és nem mondom, hogy sosem unatkozom, de ennyire boldog sem voltam még. Élvezem, hogy semmi gondom, dolgom és hogy évek óta nem volt ennyi szabadidőm, hogy nem gyomorideggel kelek és fekszem. Jut időm mindenre, a páromra, a barátnőimre, a hobbijaimra.

A sütés lett az egyik új hobbim, és azt érzem, hogy ezen a vonalon szeretnék továbbmenni. Még nem ástam bele komolyabban magam, de a párom bíztat és támogat, ő azt sem tartja kizártnak és elképzelhetetlennek, hogy talán legyen egy kávézóm az ő befektetésével. Ehhez persze még hosszú az út és nem gondolom, hogy én lennék a legtapasztaltabb attól, mert finom és szép macaronokat sütök délelőttönként, vagy mert jól tudok tortákat díszíteni.

De igen, ez az egész cukrászdolog a befutó, ebben érzem jól magam.

A szüleimnek ezt most mondtam el, ők azt sem tudták eddig, hogy már nem dolgozom az irodánál. Kiakadtak, főleg az apám, hogy nem azért taníttattak kiskoromtól fogva, fizették a nyelvórákat, nyelvvizsgákat, különórákat, tandíjakat, hogy aztán elvégezzek 24 évesen egy okj-t és piskótákat süssek, vagy éppen otthon filmezzek, vagy edzeni, étterembe, vagy szépségszalonba járjak, amíg ki nem találom, mihez akarok kezdeni.

Én nem érzem, hogy jó lenne nekem, ha olyasmit kéne életem végéig csináljak nap, mint nap, ami nem érdekel, amit nem szeretek. Nekem a bojtárkodás ilyen volt... Nem szerettem, folyamatosan gyomoridegem volt és mikor eldöntöttem, hogy ezt így nem akarom tovább és befejezem, megkönnyebbültem és mintha az a kéz, ami a gyomromat és a torkomat szorongatta folyamatosan, amikor a munkámra gondoltam, eltűnt.

A szüleim szemében pedig most én vagyok a fekete bárány.