Milyen lesz az a gyerek, akinek a szülei folyton leordítják?

Amúgy legrosszabbnak ezt tartom, a konfliktus kerülést.

Nem azért mert direktbe akarok balhézni, de igenis ki kell állni az igazunkért és az érdekeinkért.

Sajnos egész életemben apán mondhatott ránk bármit, azt kaptam hogy "tűrni kell" meg "meg kell tanulni tűrni" meg "ne beszélj vissza, mert csak rosszabb lesz".

Mindig szidalmazott, már konkrétan idegbetegként viselkedtem a dühtől. Direkt engem állított be idegbetegnek. Miközben egy normális ember a szart is kiverte volna belőle ha fele úgy szólt volna hozzá, ahogy hozzám.

Ha visszaszóltam, fenyegettem, akkor az volt, hogy ha meg merem ütni rám hívja a rendőröket, kitesznek a házból. Mindez gyerekként. anyám is végig azzal jött, hogy nehogy megüssem, priuszom lesz, engem visznek el, az én életem rontom el.

Aztán egyszer meguntam és olyat lecsavartam az öregnek, hogy a padlótól kapta a másikat. Persze elkezdte, hogy rendőrt hív, mondtam, hogy hívjon. Nem hívott. Onnantól legalább egy időre befogta a pofáját.

És a legrosszabb, hogy bármit elérek, akkor is csak időszakos a sikerélményem és nagyon hamar hajlamos vagyok semmibe venni magamat.

Relatív jól keresek (500 ezer), van autóm (céges saját használatra), van most már lakásom is (kis panellakás), vannak barátaim, hobbim, ismerőseim. Mégis hajlamos vagyok azt nézni mire NEM vittem, mit NEM értem el, ahelyett, hogy értékelném azt amim van.

Plusz amit még észrevettem, hogy egyszerűen túl sokat tűrök, és mondhatni természetesnek veszek olyan megalázást, amit nem kellene.

Néha már mások jöttek oda, hogy "Te, ez (munkatársam) mindig így beszél?" vagy "Miért hagyod, hogy gy beszéljen veled?"

Miközben néha mondhatni fel sem tűnik. Vagy egyszerűen csak nem tudom, mi lenne a helyes válasz, lépés. Mert gyerekként akár otthon, akár iskolában az összes próbálkozásom, visszatámadásom csak még nagyobb megaláztatást vont magával.