Milyen lesz az a gyerek, akinek a szülei folyton leordítják?

Apám imádott/imád engem, azonban sajnos, többször hallottam a szájából szidást, kioktatást és kiabálást, mint dicséretet. De persze én tudjam, hogy legtöbbször nem gondolja komolyan, mert nem vagyok én hülye (és a többi). Lehet néha igen, de általánosságban ő neeeem. Sajnos, ezen az isten se fog változtatni benne halála után. Imádom apámat, de amikor mindent a fejemhez vág, aztán rá 5 perc után lenyugszik és mintha mi sem történt volna, nekem muszáj lenyelnem, mert nem opció, hogy megbeszéljük, hiszen ő "nem hibázott".

Kívülről teljesen rendben vagyok, senkinek nem lehet rám panasza, hogy türelmetlen, udvariatlan flegma pi**a vagyok, más a nyugalom szobrának jellemez. Belül: nehezen engedek bárkit is a közelembe, nehezen bízom meg mélyen a másikban, depressziós voltam, nehezen fogadom az elismeréseket. Teljesen le voltam döbbenve, hogy általában minden apróságért jön, hogy ezt így meg úgy kellett volna, hogy a 250 ft-s pohárkám eltörésénél azt a 30 perces kiselőadást az odafigyelésről (akkor voltam 17 éves...) ne is említsem, amikor nem tudtam valamit gyakorlaton, akár másodjára vagy harmadjára, mert nehezebb volt megcsinálni, nem az jött, hogy türelmetlenek voltak az emberek, hanem, hogy semmi baj, nekik se először sikerült. Egyébként ügyes voltam, szóval érettségi után mehetek az egyik helyre dolgozni, annyira elégedettek voltak velem. Legelőször kvázi azért kétszer elnézést kértem, amiért kétszer kellett elmagyarázni nekem valamit, hogy merre találom, hogy ezért biztos türelmetlen és kioktató reakciót kapok. Hát nem.

Ami sértést kapok apámtól, nem pereg le rólam, csupán a "nyugalom szobraként" tűröm, mert ez van, apám hülyeségén senki és semmi nem változtat. Amikor tudom, én oktatom ki, nyugodtan, mint amikor ő rosszul gondolt valamit, levonta kérdés nélkül a következtetést, túlreagálta, hozzám vágott egy zacskó ételt, nyitott ajtó mellett lekiabálta este a fejemet, aztán beba**ta az ajtót és elviharzott tovább dolgozni. Másnap kiderült, hogy hoppá, nem én voltam a hibás, a telefonom magától nyomta ki őt, ezért nem vettem fel a telefont, nem azért, mert lexarom a fejét. Kis segítséggel, de kinyögött egy "bocsánat", aztán a mellkasomhoz vágott egy Toblerone-t, ami kirepült a zacskóból. Nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, tök lazán vette.

Állandó "lelki nyomás a mellkasban", akármilyen hülyén hangzik. Mitől tudnék megnyugodni, ha telefonon bármikor hívhat, itthon bármikor beszélhetünk, és egyik pillanatról a másikra lesből jöhet egy hirtelen vita, egyet nem értés. Ismerem apám múltját, szociális gondozó és ápoló szakmát szereztem, sok másik idős múltját ismertem meg részletesen, és jelentem, apámnál szerencsétlenebb és kitartóbb férfi aligha van. Ezen kívül, emberként, ki rosszabb, ki jobb, mindenkinek megvannak a maga hülyeségei. Ha nem a gyereke lennék, akiért nem túlzás, amióta ketten maradtunk és egyedül nevel engem, kb 16 éve, neki nem volt élete rajtam kívül, mindent egyedül oldott meg. Megtehette volna ő is, nem vállal engem, mint anyám, aztán mondjuk nagyanyámhoz kerülök, vagy máshova, mégsem tette, mert nála a gyerek az első, második és harmadik helyet foglalja el. Csak ugye, hibák, személyiség. Köszönöm szépen, amit értem tett, de ezzel együtt miatta vagyok olyan, amilyen. Fájt, hogy anyám elhagyott, de nem annyira, mint a szidalmazást hallgatni, amikor 12 óra munka és 1-másfél óra alatti hazaérés után rajtam vezeti le a feszültséget kiabálással. Már akkor is tudtam, hogy csak rajtam vezeti le a feszültséget, és ezzel ő nincs tisztában, amikor pedig mondtam neki, tagadta, mert nem úgy érzi, hanem tényleg elhiszi a felnagyított "problémát". Szóval meghallgattam, elviseltem, aztán vártam, hogy lenyugodjon. Ő néhány perc alatt letudja rajtam, aztán kezdődik a nap, ismét 13 órázás, hogy ehessek és legyen ruhám. Magának egy alsógatyát nem vásárolt, mindig én voltam az első.

Tehát, bármennyire nem fair és lélekölő a viselkedése, amitől időnként, amikor egyedül vagyok itthon, bőgök egy sort, mert fáj, ez van. Persze én is kinyitom a számat néha, de nem viszem olyan messzire a dolgot, mint amennyire eltúlozza. Ha valaha szerelmes leszek és lesz párom, apám azon részét, hogy probléma megoldó, jó lenne megtalálni benne, de minden mást semmiképp, inkább halok meg egyedül egy kiszáradt pókkal a sarokban, minthogy apámhoz hasonló emberrel éljek nyugtalanul életem végégig.

20/l

Nagy vonalakban beszámolok az én és az apám kapcsolatáról:

1.: Ugyan megkérdezi a dolgokról a véleményemet, de végül mindig azt csinálja, amit ő gondolt... :-)

2.: Hiába mondom el neki, hogy egy-egy téma már unalmas a számomra, sőt már-már idegesítő, nos meg sem hallja... :-)

3.: Általában hatalmas ötletei vannak, amelyeket rendszerint én hajtok végre és ha jól sikerül, akkor jön a sablon duma: "ugye igazam volt"... :-) ...ha rosszul sikerül, akkor meg egyértelmű ki volt a hibás... :-)

4.: A beszélgetés nálunk abból áll, hogy ő akkor is beszél, amikor már tulajdonképpen nincs is miről (talán fél tőle, hogy összenől a szája? :-) ), mindeközben én meg csak szeretnék magamban gondolkozni, de esélyem sincs rá! :-)

5.: Pl. elmondtam neki, hogy én nem akarom önszántamból felvenni az oltást, látszólag fel is fogta, de aztán pár nap elteltével jön, hogy: "a TV-ben megmondta az OrbánViktor, hogy ... ...meghogy a tudósok azt mondták mindenki meghal, aki nem oltatja be magát". Tulajdonképpen egy véget nem érő hiábavaló vita, aminek az értelmetlenségére vagy önmagától rájön, vagy nem, de inkább nem... :-)

6.: Persze a fentiek miatt én vagyok a makacs, tulajdonképpen miért is? Jaaa igen, mert én nem azt csinálom, amit ő elképzelt, hogy csinálnom kellene. Holott már nem egyszer elmondtam az álláspontomat.

7.: Vagyis a saját hiányosságaitól úgy szabadul meg, hogy ráteszi a vállamra teherként mindaszt, amivel ő maga nem tud mit kezdeni, SZUPER! :-)

Esetleg valaki magára ismert? :-)

Engem nem csak leordítottak, fizikailag is bántottak. Vagyis nevelőapám csak, anyám meg végignézte.

Önbizalomhiány, bizalmatlanság, szeretethiány.

Sokszor veszekedéseknél félek a saját férjemtől.

A mai napig nem tudok az érzéseimről beszélni.

Én a mai napig úgy vagyok, hogy szinte leblokkolok, teljesen befordulok, ha negatív kritika ér, főleg akkor ha ordítva.

Volt is munkatársam aki megjegyezte szarkasztikusan, lenézően, hogy "szeretem mikor így lefagysz" mert támadó kérdéseket szegezett nekem.

Próbálok ezekből kinőni, de rohadtul nem megy és nagyon érzékeny, sérülékeny vagyok. Sajnos pont ezért nem fogok tudni előrelépni soha az életben, mert egyszerűen terhelés hatására összeomlok.

Illetve azt vettem észre, hogy nagyon lemondó, megalkuvó lettem.

Az az érdekes, hogy ez is az össz hangulatomtól függ. vezetés közben is segítőkész, lemondó vagyok, de ott határozott is amennyire kell.

Azt vettem észre munkában volt egy időszak amikor dicsértek, segítettek és akkor egészen határozott, kellően "agresszív" lettem, kiálltam a magam igazáért, munkában is hajtottam mindent.

Aztán most valahogy nincs meg a pozitív visszacsatolás, dicséret, így megint lekezdtem megzuhanni sokkal visszahúzódóbb, konfliktuskerülőbb lettem.