Vannak olyan párok, akik sosem szoktak veszekedni? És családok?

Vannak, de ilyenkor az egyik némán tűr és mindig csak nyel, a másik fél pedig agresszív, bántalmazó pszichopata. Előfordul ilyen pároknál, hogy aztán egyszer csak rákot diagnosztizálnak annál, aki mindig csak csendben tűr, mert a szervezet ezt egy idő után nem bírja következmények nélkül.

9 éve vagyok együtt a párommal, imádjuk egymást, és igen, vannak vitáink és büszkén vállalom, hogy veszekedtünk már. Nem vagyunk tökéletesek, nem is akarok az lenni, nem színlelek kirakatkapcsolatot, nem a külvilágnak élek, eszemben sincs olyanokat kamuzni, hogy "9 éve együtt, de sosem veszekedünk, áh, dehogy". Nem sértegetjük egymást, nem verjük szét a másik fejét, nem repülnek a tányérok tucatszámra, ez nem alpáriságot jelent. Viszont van, hogy ingerültebb vagyok, keményebben szólok, de beismerem, hogy hibáztam, és bocsánatot tudok kérni. Aztán máskor meg ő hibázik, rossz alkalomra szervez programot pl., amiből adódnak kellemetlenségek, akkor meg ő kér bocsánatot. Olyan is van, hogy az ember fizikailag nincs topon, fáj a feje, persze, hogy akármennyire is igyekszik, nincs türelme. Ameddig két ember szereti egymást, és nem szándékos alázásról van szó, csak emberi hibákról amiért tudnak bocsánatot kérni addig ez miért lenne gond? Nekem sokkal ijesztőbb ez a sok magát tökéletesnek bemutató, sosem vitatkozó, mindig tökéletes nyugalmat és boldogságot elváró ember, akik rögtön valami alpári tahónak könyvelnek el, ha nem akarom azt kamuzni, hogy áh, soha egy félreértés nem volt köztünk a párommal. A szerelem / szeretet nem ettől függ. Olyan ez, mint a gyerekvállalás: csak rózsaszín pátoszosan, könnyes szemekkel beszélhetsz róla, a gyerek az élet értelme, nélküle azt se tudod, hogy bírtad ki, a születési depresszió csak fantázia. Ha őszinte vagy, és beszélsz a nehézségekről: utolsó sz.ranya vagy, minek vállaltál akkor. A társadalom a képmutatást és a hazugságokat várja el.

Nem is foglalkozom szerencsére, rám nem lehet ezekkel hatni, csak a nagy többségre sajnos igen.