Megbocsátottál már a szüleidnek a gyerekkorod milyensége miatt?

Felemásak az érzéseim. Haragot nem érzek, felesleges, mivel változatni nem tudok semmin. Anyám paranoiás, igen rossz a mentális állapota, kezelés kellett volna neki, nem 3. gyerek az új kapcsolatába (ez lettem én). Nem rossz ember, de beteg sajnos, engem pedig szeretett, de bántalmazott testileg és lelkileg is. Jó ember lenne ő ha kigyógyult volna a mentális bajából, viszont sajnos betegségtudata sincs, a külvilág pedig meg nem mondaná róla.

Az viszont biztos, hogy saját családot nem akarok. Nem akarom továbbadni a genetikánkat, a mentális nyavalyák rohadt sz.rok annak is, aki benne van, de annak is, aki "csak" látja nap, mint nap, és esélye sincs tenni ellene, csak csendben tűrni.

Én elfogadtam, hogy olyan gyerekkorom volt, amilyen és nem érzek már haragot, dühöt, feszültséget - viszont megszakítottam a kapcsolatot a családdal, hogy ne mérgezzék tovább az életem. Amíg vissza-visszajártam kötelességtudatból, addig képtelen voltam a megbocsátásra, hiszen minden alkalommal újra sérültem.

Mára elengedtem a dolgot, és ez nagy megkönnyebbülés volt.

Az én gyerekem még csak kisbaba, de remélem, hogy nem olyan gyerekkora lesz mellettem, hogy 16 évesen az öngyilkosságon gondolkozzon, mint én és elmeneküljön otthonról az első adandó alkalommal.

Az a véleményem, hogy nyilván nincs tökéletes szülő, mindenki hibázik, de azért itt is vannak fokozatok a nagyon rossz, mérgező családi légkörtől kezdve a szerető légkörig, ahol szintén előfordul vita, csak nem mindegy, mennyi és milyen.

Nem felejtettem el a szemét viselkedésüket, és haragszom is. Be nem bocsátottam, de szerintem megbocsátani eleve akkor lehet, ha bocsánatot kér a másik fél.

Anyámnak most hozta úgy az élet, hogy van még egy dobása. Ha ezt is elkúrja velem szemben, akkor látott utoljára, ez van.