Miért olyan nehéz kilépni a bántalmazó kapcsolatból?

Jézusom, sajnálom Kérdező.

Mindenképpen el kell hagynod ezt az embert, mert nem normális amit csinál.

Van hova mennetek? Ha nincs, akkor esetleg anyaotthon. Pszichológust tudok ajánlani még, miután elköltöztetek, hogy feltudd dolgozni.

Van hova menned? Van pénzed?

Hívd fel a NANE segélyvonalát.

Az érzelmi fogság és a szabadulás (Most találtam, bemásolom. Hosszú)

A legtöbb mérgező, bántalmazó kapcsolatból nem könnyű menekülni. Nem azért, mert pisztolyt szegeznek az ember fejéhez. Nem azért, mert konkrét életveszély fenyeget. És mégcsak nem is azért, mert annyira jó lenne benne maradni.

Az érzelmi fogságban láthatatlan rácsok fognak közre, és láthatatlan lánc húz vissza. Láthatatlan kötél fojtogat. Láthatatlan pórázzal irányítják előbb-utóbb minden lépésem.

Csakhogy ebbe a láthatatlan rácsokból felépülő ketrecbe nem úgy kerülök bele, hogy egyszer csak bezárnak. Hanem, hogy szépen lassan zárnak be. A rácsok egyesével kerülnek be, nem egyszerre. A póráz szépen lassan veszi át az irányítást a lépések, döntések fölött, és centiről centire lesz egyre rövidebb. A kapcsolat szépen lassan válik börtönné. Mire felfogom, hogy miben is vagyok, már kapkodni kell a levegőért. Érzem már egy ideje, hogy valami nem jó, hogy folyamatosan szorongok, szenvedek, érzem, hogy egyre rosszabb a közérzetem, hogy egyre kevésbé merek dönteni bármiben, mert csak arra gondolok, mit fog szólni. Mikor elkezdek vágyni a ketrecen kívülre, akkor fogom fel teljes valójában, hogy egy ketrecben vagyok. Akármerre lépnék, csak rácsokat látok.

Ekkor tudatosul, hogy akármilyen irányba mozdulnék, fájni fog. De a mozdulatlanságba meg beleőrülök. Ekkor tudatosul, hogy innen nem lehet csak úgy kisétálni. Mert eddigre már nagyon sok mindent elvettek tőlem, ami kellene a szabaduláshoz.

Ekkor fogom fel, hogy nem lehet fájdalom nélkül szabadulni, mert meg fognak próbálni visszahúzni. Manipulálni. Minden eszközzel. Meg fogják próbálni elmagyarázni, miért érdemlem azt a ketrecet. Miért érdemeltem, hogy bántsanak. Vagy hogy miért jó nekem abban a ketrecben. Mert fel fogom fogni, amitől egész életemben féltem, hogy ha kívülre vágyok, büntetés lesz. Ha kívülre vágyok, utálatot, megvetést, bosszút fogok kapni. Még többet, mint eddig. Ha kívülre vágyok, kitaszítanak, kirekesztenek, támadnak.

Ha kívülre vágyok, végképp megfosztanak mindentől. Nemcsak a szeretetet vesztem el, hanem annak az illúzióját is, hogy valaha szerettek. Hogy valaha jelentettem valamit.

Ha kiszabadulok, akkor fogom fel teljes mértékben, miből szabadultam. Akkor áll össze, hogy börtönöztek be. Akkor áll össze, hogy épültek fel a rácsok egyesével. Hogy épültek le a védekezési próbálkozásaim szintén egyesével. Hogy fosztottak meg a méltóságomtól. Hogy távolítottak el saját magamtól, a saját érzéseimtől. Hogy épülhetett fel az a rendszer, az a kapcsolati háló, amiben én nem számítottam. Soha. Hogy próbálták meg uralni a gondolataimat, a döntéseimet. Hogy építették fel azt, hogy az én szempontom nem szempont. Hogy az én érzésem nem valós. Nem jogos. Hogy próbálták meg eltorzítani a valóságészlelésem. Hogy lettem egy eszköz. Hogy tanítottak arra, hogy ne higgyek a saját érzéseimnek. Hogy próbálták meg elfogadtatni azt, hogy a másik igénye, érzése legyen az első, a legfontosabb. Hogy próbálták meg elérni, hogy vele empatikusabb legyek, mint saját magammal. Hogy képeztek arra, hogy csakis és kizárólag a másik igényeihez, érzelmeihez, elvárásaihoz próbáljak meg igazodni, és tanuljam meg figyelmen kívül hagyni a sajátom. Hogy kellett amőbaként olyanná formálódni, amilyen éppen az ő hangulati, érzelmi állapotának a legkényelmesebb. Hogy lett az egész kapcsolatban uralkodó az ő szempontrendszere. Az ő valósága. Hogy épül minden arra, hogy csakis ez legyen a mérvadó. Az igazodási pont. Mindennek az alfája, és omegája, hogy ő mit gondol, mit érez, mit fog szólni. Kezdetben még jutalom járt, és elismerés, ha sikerült az igazodási ponthoz igazodni, ha az ő kényének-kedvének eleget tudtam tenni. Akkor azt éreztetették, hogy legalább valamire jó vagyok. Majd ez a jutalom is szépen fokozatosan elmaradt. A büntetések viszont egyre durvábbá váltak. Ahogy büntették a lázadási, kitörési kísérleteket. Ahogy büntették az őszinteséget. Ahogy megtorolták az egyet nem értést, az ellenkező gondolatokat.

Így akartak egy bábuvá formálni.

Ezt felismerni kegyetlenül fáj. Egy darabig. Vérzik és sajog az egész lélek. És ami a legfájdalmasabb, hogy a fájdalomnak örülni kell. Mert a fájdalom azt jelenti, hogy még nem vagyok bábu. Hogy még nagyon is érzek. Hogy az érzéseimet nem sikerült meggyilkolni. Hogy még lehet szabaddá válni. Még nincs késő. Mert még nem tudott megtörni. Még nem tudott elvenni mindent. Még nem tudtam azonosulni a saját bántalmazómmal. Még nem tudtam elfogadni az elfogadhatatlant. Még nem tudott a foglyává tenni. Még nem tudta a lakatot rázárni a ketrecemre. Még az ajtó, ha résnyire is, de nyitva van. Van választási lehetőségem. Van döntésem. Van önérzetem. Van erőm.

A szabadulás után egy darabig nem érzem a szabadság édes ízét, amire vágytam. Mert egy darabig még a senkiföldjén bolyongok. Illúziók, kapaszkodók nélkül. Elveszetten.

De ahogy a rácsok szépen lassan kerültek körém, úgy szépen lassan elkezdem őket lebontani. Egyesével. Ahogy a méltóságomtól lépésről lépésre próbáltak megfosztani, úgy adom vissza magamnak, lépésről lépésre. Ahogy tiltották és büntették az érzéseimet, úgy én most engedélyt adok nekik. Mindegyiknek. A haragnak, fájdalomnak, csalódottságnak, kétségbeesésnek, félelemnek. Ahogy egyre nagyobb teret építettek a másik valóságának a lelkemben, úgy azt én kezdem el elszántan és tudatosan zsugorítani, és egyre nagyobb teret adni a saját valóságomnak. Ahogy fokozatosan tették igazodási pontnak a másik szempontrendszerét, úgy én fokozatosam teszem azzá a sajátomat. Egyre nagyobb érvényt és létjogosultságot adok a saját nézőpontomnak, a saját érzéseimnek, egyre empatikusabb leszek saját magamhoz.

Ahogy ezeket lépésről lépésre meg tudom tenni, úgy bizonyosodok meg arról, hogy nem tudtak bábuvá tenni, és már soha nem is fognak tudni. Úgy veszi át a szégyen helyét az önérzet, és a büszkeség. Úgy kezdem el a saját magamban való hitet visszanyerni. Úgy leszek egyre szabadabb. Egyre erősebb.

Úgy haladok az érzelmi fogságból az érzelmi szabadság felé. Úgy lesz egyre édesebb a szabadság íze. Lépésről lépésre.

Csak a főkérdésre reagálnék:

Miért olyan nehéz kilépni a bántalmazó kapcsolatból?

Azért, mert legtöbb esetben olyan ember kerül bele, aki otthon hasonló légkörben nevelkedett.

Hidd el, nem véletlen, hogy te pont ilyen emberbe szerettél bele.

És esetleges következő kapcsolatodnál is nagyon vigyázz, mert sok esetben az ilyen emberek ismét ilyen partnert vonzanak be.