Hogy mondjam el az édesanyámnak?

19 éves vagyok, és az anyám nem akar "elengedni". Nagyon szoros (volt) a kapcsolatunk. Túlságosan is. 13 évesen apám elment, és onnantól kezdve elég hamar fel kellett nőnöm. Anyu teljesen belevont az életébe, anyagi problémák, baráti, szerelmi, szexualitás minden. Kicsit úgy érzem ezzel elvette a kamaszkoromat, persze tudom hogy nem az ő hibája, hisz egyedül maradt 2 gyerekkel, én voltam a nagyobbik tehát "társnak" kezdett kezelni. Felnőtt problémákkal kellett szembesülnöm és mivel alapban nagyon érzékeny ember vagyok, így anyu minden panaszát és problémáját átéltem. Az ő életét kezdtem élni, elvesztettem a barátaimat, a tanulmányaim romlottak. És anyu is rettenetesen lelkizős és érzékeny a kisebb problémákat is úgy túl dramatizálta nekem hogy majd megszakadt a szívem és napokig rágtam magam hogy segíthetnék rajta (persze akkor még nem tudtam hogy sokszor egyszerű túldrámázás és hiszti volt)

Nem akarom szentnek beállítani magam, sem mártírnak csak úgy érzem hogy anyu túl sok terhet tett a vállamra. És emiatt a tiszteletből is vesztett, hisz nem egyszer tört össze előttem, láttam őt zokogni, dührohammal, részegen vagy éppen szembesültem a hazugságaival amint manipulálja az embereket. Ennek ellenére szeretem és tisztelem, hisz az édesanyám, és mindent neki köszönhetek. De 19 éves vagyok, most költöztem el otthonról, egyetemre megyek (külföldön) és szeretném végre a saját életemet élni. Végre van társadalmi életem, eljárok otthonról, jól érzem magam. De anyu elvárja hogy naponta többször beszéljünk, és ilyenkor végig hallgassam a bajait. Nekem viszont már nincs ehhez türelmem. Igen önző vagyok, de egy pokol volt az utolsó évem otthon, csoda hogy leérettségiztem éjjel nappal sírást és kiabálást hallgatni...

Hogy értessem meg vele, hogy szeretem mindig is szeretni fogom, de engedjen élni. Érzékenyen érint minden baja, és ezzel tart lelkiterrorba, pár perc beszélgetés után öngyilkos tudnék lenni, aztán meg jön hogy mi van velem, de őszintén akkor már nincs kedvem semmit mesélni, és tudom hogy a nagy részét úgy is elítélni vagy elvenné a kedvem. Én meg most szeretnék egy kicsit felelőtlenül és ostobán élni (ami egyébként normál embernél kicsit sem az ugyanis én alapból felelősség teljes és megfontolt vagyok) Csak lazítani magam, nem gondolni arra hogy miből fizetjük ki a számlákat, arra hogy anyu reménytelenül szerelmes valakibe aki nem viszonozza az érzelmeit, arra hogy az öcsém milyen problémás, mi lesz vele a suliba, a jövőjével...

Nem akarom megbántani, de lazítani akarok, lazítani KELL a kapcsolatunkon mert különbem beleőrülök. Hogy mondjam el neki?