Mit tegyek, ha még ennyi idő után sem tudtam túltenni magam a halálán?

En 18 voltam, mikor az egyik b.nom akivel felnottem a szuletes napjan a sajat anyja kezeitol halt meg. Gyonyoru volt, okos, tele elettel, egy csoda lelek. O akkor lett volna 15. Pontosan 3 ev volt kozottunk. Tudom, hogy ez soknak tunhet ilyen korban, de o mindig elobb jart szellemeileg a sajat koranal.

En sem hittem el, mikor az ujsagban olvastam akkor kezdtem felfogni, hogy o valoban nincs tovabb es akarhanyszor mentunk ki a "telekre" ahol nekik is volt egy, mindig vartam, hogy jonni fog. De nem jott. Aztan elkezdtem beszelni hozza, mert hittem, hogy meghallgat. Az sokat segitett. Mondtam amit gondoltam es gondoltam amit o mondana...eltelt igy egy "par" honap es el tudtam engedni.

Igazabol a halal az ertelmetlen. Van akinek megvaltas es van akinek kegyetlen veszteseg. Es valoban...minek is szuletunk ha ugyis meghalunk?

Az evek soran beszerzett panik betegsegem es rohamaim, csaladtol messze sajat magam valasztott eletmod megtanitott arra, hogy az elet rovid. Tehetek magamnak egy szivesseget, hogy ezt a rovidet jol elem a lehetosegeimhez kepest boldogan, vagy lemerulok a depresszio legmelyere es ott fogok megrohadni. A test csupan egy dolog. Az ember mindent materalizal. Meg kell fogni dolgokat, mert csak az a hiheto...es latod? Te most tudod vannak megfoghatatlan dolgok. Nekem 7 ev volt belatni, hogy valami nem stimmel...neked elobb feltunt. Olyan pszichologushoz kell elmenned akit nem ismersz. Aki nincs kapcsolatban senkivel a csaladodbol, tehat teljesen fuggetlen. Szerintem depresszios vagy. Sajnos...es ezt igy batran kimerem jelenteni.

Nagyon nehez elengedni azokat akik valamiert mar nem maradhattak itt. De tudnod kell, hogy ok veled vannak, mindig. Azt akarjak, hogy boldog legyel, hiszen ok is szeretnek teged. Csakis rajtad mulik, el tudod-e el akarod-e engedni a fajdalmad amihez gorcsosen ragaszkodsz egy idovel, vagy vagy elevenen rohadsz meg.

Bocs az utolso mondatert de en igy ereztem magam, mielott dokihoz fordultam.

gyászmunka

A gyászmunkát nem véletlen nevezik munkának: hiszen az egyénnek szakaszokon kell túljutnia, kríziseket megoldania eleinte szociális segítséggel, majd egyedül. A gyászmunka mind a négy szakasza sorrendben minden gyászmunkára jellemző. Ami egyénenként változik, az a szakaszok hossza: egyes szakaszok néhány percig, míg mások évekig is eltarthatnak. A gyász a legmagányosabb és elesettebb emberi érzések egyike. Gyászmunka során érdemes minél több gyászt átélt emberrel beszélgetni, hogy enyhüljön az elszigeteltség érzése. Hogy kibeszéljük a kimondhatatlant.

1. A sokk fázisa

Általában a halálhír vételével kezdődik és néhány óráig vagy napig tart. Olyan, mintha megbénulnánk, elkábulnánk: nem vagyunk képesek szabályozni az érzéseinket. Nem akarjuk sem elhinni, sem tudomásul venni a haláleset tényét.

Ilyenkor a máskor szélsőségesnek tűnő cselekvések teljesen normálisak! Egyesek például megállíthatatlanul zokogni kezdenek, a hajukat tépik vagy a mellüket verik. Mások telefonálni kezdenek, hogy barátaikkal megosszák a halálhír tényét, amivel valósabbá teszik az élményt. Megint mások némán és mereven maguk elé néznek, vagy tovább folytatják a megkezdett tevékenységüket.

Higgyük el, hogy jelen helyzetben ezek a reakciók tökéletesen helyénvalóak!

2. A kontrollált fázis

A gyásszal való megküzdés saját magunk ellenőrzésével kezdődik. Ennek két formája van: az egyik, amit önmagunkkal szemben gyakorlunk, a másik, ezzel párhuzamos, amit a hozzátartozók, barátok és más kívülállók (pl. pap, hivatalnok vagy temetkezési vállalkozó) végeznek azzal, hogy biztosítják a temetés társadalmilag méltányos elvégzését. A társadalmi segítség ebben a fázisban nagyon erős. A temetéssel kapcsolatos intéznivalók, a hozzátartozók jelenléte külső tartást kölcsönöz.

Ebben a fázisban - noha nagyon gyengének, kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érzzük magunkat, úgy látjuk, nem vagyunk képesek önálló döntést hozni - nem hagyhatjuk el magunkat. A saját összeomlásunktól való félelmünkben és a társadalmi nyomás miatt kénytelenek vagyunk saját magunkat erős ellenőrzés alatt tartani. Ez nagyon sok lelki energiát követel. Ez a fázis rendszerint a temetésig tart.

3. A kritikus fázis

Ez a gyászmunka folyamatában a legveszélyesebb szakasz. Általában a temetés után kezdődik, amikor az életnek vissza kell állnia a régi kerékvágásba - az elhunyt nélkül. A temetés körüli elintézendőket már elintéztük, a hozzátartozók és barátok lassan elmaradoznak. Ebben a szakaszban nagyon sokan magukra maradnak, és elhagyják magukat.

Óvatosnak kell lennünk ilyenkor, hiszen már nem kell erősnek látszanunk. Különösen fogékonnyá válunk bármilyen fertőzéssel szemben. Félő, hogy pszichikus és testi immunrendszerünk részlegesen vagy teljes összeomlik.

Az érzelmek skálájának sokszínűségét tapasztalhatjuk a tehetetlenségtől és kiszolgáltatottságtól kezdve a félelmen és bűntudaton át egészen a haragig. Haragudhatunk önmagunkra, másokra, az elhunytra, a sorsra, bármilyen istenre.

Higgyük el: az elhunyttal kapcsolatos harag teljesen normális reakció!

4. A megszokási fázis

Hetekkel, hónapokkal vagy évekkel később visszakerülünk a normál kerékvágásba (ami természetesen sohasem lesz a régi). Újból felfedezzük a világ szépségét, odafordulunk a környezethez és a társadalomhoz. Új, vagy újra újított barátokkal, hobbival, munkával kezdünk foglalkozni. Egy új szabadságot, egy új énünket fedezünk fel (ami akár új párkapcsolatban is megnyilvánulhat), melynek része az elvesztett személy hiányának feldolgozása (túlzott dicsőítés és túlzott kárhoztatás nélkül). Az elvesztett személy hiánya beépül az új valónkba és paradox módon így leszünk ezáltal is többek.

A gyászmunka egybefüggő folyamata lezárul az elfogadás, a veszteség elismerésével. Azonban nap mint nap, éjjelről-éjjelre felbukkanhatnak emlékek, elszorulhat a szívünk, felriadhatunk álmunkból. Egy illat, egy dallam, egy helyszín… bármi előhozhatja az együtt töltött percek emlékét.

Higgyük el, hogy újra, meg újra felszínre törhetnek az elhunyttal kapcsolatos élmények és érzések még akkor is, amikor már régen azt hittük, hogy vége a gyászfolyamatnak! Akár évekkel később is.