A városban élő idősebbek/nyugdíjasok miért nem adják el a hatalmas, drága fenntartású házaikat, hogy támogassák belőle a fiatalabb generációt?

Keresztanyámékat nem értem például. Panelban laktak mindig, a két gyerekkel. Aztán amikor az idősebbik már 24, a fiatalabbik 21 volt, vettek egy négyszobás családi házat. Egy évre rá a nagyobbik osszekoltozott a párjával, rá egy évre a kisebbik is, másik városba. Keresztanyámék meg ott vannak ketten, azóta már nyugdijasan a hatalmas házban, a fölső szintet nem is használják semmire, mert ott csak a gyerekeik szobai voltak.

Mondjuk valahol szomorú, hogy nagyon sokan nem tehetik meg, hogy akkor vegyenek ilyen házat, amíg még kicsik a gyerekeik és jól jönne a sok hely, a nagy kert, és mire meg tudják venni, már úgyse lesz kihasználva rendesen.

Mi ugyan azt tervezzük, hogy ha a kisebbik gyerek is lediplomázott, akkor eladjuk a házat, mert nekünk a férjemmel elég lesz egy 2 hálós lakás.

De ha valaki máshogy csinálja az az ő dolga

Elég provokatívan tetted fel a kérdést, pedig az alatta húzódó társadalmi problémával komoly helyeken is foglalkoznak. A probléma nem az, hogy a szüleink megtartják a házukat, hanem évtizedek elhibázott politikája okozta ezt a világon mindenhol (amire nyilván a szüleink szavaztak, de nem látták 30 évre előre a jövőt).

A szitu leegyszerűsítve az, hogy a "Boomerek" kihasználták a kedvező egyszeri gazdasági lehetőséget, ami ma nincs, most pedig ülnek a vagyonukon, vagy befektetésként vesznek még 1-2 lakást, amivel még lehetetlenebb helyzetbe hozzák a fiatalokat. Ha megnézzük, hogy nyugaton hány évnyi átlagkereset egy ház, akkor ma a többszöröse, mint a 80-as években volt, szóval a dolgozz meg érte, "ahogy én tettem" nem valós megoldás, mert ma hiába dolgozik valaki annyit, mint a szülei, nem lesz lakása. Kelenten ugye a rendszerváltás hozott érdekes helyzetet, amikor sokan szereztek lakást elég potom pénzekért, de egyes vélemények szerint a 2008-as válságkezelés is egyenesen ide vezetett, mert az akkori válságkezelés vagyonátcsoportosításként is felfogható az idősek javára, bár nem vagyok közgazdász, hogy ezt kielemezzem, ezért olvass utána ha érdekel, mert szerintem érdekes téma.

Ha végigköveted, hogy mi történt, akkor látható, hogy hosszú évek sorozatos rossz/jó (milyen oldalról nézed ugye) döntései vezettek ide, hogy ma a fiatalok kb lehetetlen helyzetbe kerültek a fejlett világban majdnem mindenhol. Nagyon látványos példa az usában, ahol a "boomerek" még majdnem ingyen tanulhattak, aztán addig szavaztak az adócsökkentésre választásról választásra, hogy az állam már nem finanszírozza a felsőoktatást, ahogy régen tette és a fiatalok kezdhetik az életüket 60 ezer dolláros adóságokkal. Nyilván senki sem gondolta végig, hogy 5% adócsökkentésre szavazok 1980-ban és az unokámnak emiatt brutál adóssága lesz 2020-ban. Az ilyen hatások lassan kúsznak be és mostanra értük el azt a szintet, amikor nyilvánvaló, hogy vissza kell fizetnünk a szüleink/nagyszüleink "adósságát", de ezért nem tudod felelősség tenni az adott személyt, hogy adja fel a házát. Ezt a szituációt központilag kéne kezelni, de még sehol a világon nem találtak ki rá jó megoldást, mert nincs. Ha most nekünk is osztogatni kezdenek, akkor átoljuk a problémát újra a következő generációra.

#55: szüleim 50 felettiek, hitelre vették kertes házat 15 éve. A hitelt még mindig fizetik.

Te el vagy tevedve, hogy a mai 50-eseknek könnyebb volt. Akiknek anno könnyebb volt, az inkább a 70 felettiek.

A mai napig és még jó darabig aktívan dolgozó emberekről ne nyilatkozz így.

És igen, menj el dolgozni, most sok kedvezmény van, ami régebben nem volt.

Nem rinyalni kell.

Én sem vagyok nagyház és nagylakás hívő. Azt rendben is kell tartani, kívül-belül költeni rá, nyugdíjból sokszor már nagyobb kihívás.

Annak idején a nagy hodályokat a "majd ideköltöznek a gyerekek" elv mentén építették, vidéken nincs is értéke az ilyennek, nem véletlenül a garzonok a legdrágábbak nm árban.

Én a "gyerek" szempontjából tudok írni. SOHA eszembe se jutna, hogy anyámék adják el a házukat miattam. A volt pasimnak eszébe jutott, hogy anyám adja el a házát, és adja a pénzt neki!!!, hogy ő építkezhessen nekünk. Na, nálam ott ért véget a kapcsolat, még két-három hétig voltunk együtt, úgy megundorodtam tőle. Jelzem, az apjától is rendszeresen lejmolt.

Ők megdolgoztak a javaikért, nekünk is meg kell.

Nem olyan egyszerű ez a kérdés.

Kezdésnek ott egy jó adag generációs különbség. Anyáink, nagyanyáink korában már egész fiatalon tudták, hogy hol fognak élni, zömmel a szülővárosukban, vagy ahhoz nagyon közel, esetleg máshol mentek férjhez, de nem volt ekkora jövés menés, könnyebben nekiálltak építkezni, mert tudták, hogy 50 év múlva is ott szeretnének majd lakni. És igen, az építkezés "ezzel a két kezemmel" történt, mivel akkor sem álltak jobban anyagilag az emberek, ezért mindenki megcsinálta magának. Itt kicsit csúnya is leszek, mert sajnos olyan is lett. A legtöbb ilyen ház mai szemmel nézve épp hogy nem lakhatatlan. Illogikus elrendezés (pl egymásból nyíló szobák), elavult fűtésrendszer, emeletes ház eseten nincs 2 egyforma lépcsőfok sem. Nem olyan könnyű egy ilyet eladni, ha csak nem áron alul, de az ember nem szívesen adja el élete munkáját még jó pénzért sem, ha meg kevesebbért adja oda, miből vesz magának egy kis lakást, hiszen neki továbbra is laknia kell vhol? A 90-es évek elején mindenki IS építkezett, mindenki is nagy családi házat akart, több száz négyzetméteres, több szintes hodályokat. Menj végig egy átlag magyar kisvároson, egymás mellett sorakoznak a 2-3 szintes házak, fele utoljára az építkezés során volt kifestve, másik fele be sem volt fejezve soha, hiszen azért annyi pénz nem volt, az átlag ember soha nem engedhette meg magának a 3 szintes 300 nm-es házat. Nem nagyon veszik az ilyeneket, mivel nem szívesen költöznek már ekkora házba, akinek mégis van rá pénze, inkább épített magának az aktuális divat szerint.