Mi tisztességesebb, elmondani a megcsalást, vagy hallgatni róla?

Exemet megcsaltam, igaz ez már a szakítás előtt volt pár héttel.

Én nem mondtam el neki, utána még rákérdezett, akkor sem.

Mivel tudtam, hogy ez durván hazavágná az önbecsülését, és amúgy sem volt már közös utunk.

Tudsz élni úgy, azzal a tudattal, hogy megcsaltad azt, akivel egyébként szeretkezel, akire támaszkodsz a bajban, aki melleted a legkedvesebb kéne, hogy legyen? Tudsz a szemébe nézni, és azt mondani neki, hogy "szeretlek", miközben úri kedvedben az első eléd kerülő r_ibancba belemártottad a vesszőcskédet, mert az milyen jó is? Egy kis félrekufircolás? Milyen izgi? És úgysem derül ki, na meg jelentősége sincs? Tagadás, hazugság, tagadás, bagatellizálás ... (Ha nő vagy, értelemszerűen nemcsere.)

Ezeket gondold át és azt, hogy neked hogyan is esne, ha a számodra legkedvesebbed szemrebbenés nélkül a szemedbe hazudná, hogy szeret, imád, miközben az első kan, aki az útjába kerül és neki erre kedve szottyan, meghágja és a kedvesed erről mélyen hallgat. Mert az milyen izgi, úgysem derül rá fény és nincs jelentősége?

De van. Minden tettünknek jelentősége van. A döntés a tied. (Ja: és az esetek nagy százalékában kiderül. Mindig van olyan "jótét" lélek, aki elkotyogja. Csak hogy sz_rt kavarjon, mert hogy ő csak jót akar és igazságot. Úgyhogy erre ne számíts.)

Persze, persze tisztességesebb lenne elmondani, de a legtisztességesebb lenne soha senkinek hűtlenkedni.

Egy alkalmat elmondani eszetlenség. Tönkre vágna mindent.

Én sem szeretném ha elmondaná a párom és én sem mondanám el. Évtizedes házasságba nem hiányozna egy őszinteségi roham.

Nyilván, ha már amúgy is vége a kapcsolatnak akkor mindegy, de egy egyalkalmas kis kaland nem ér ennyit, hogy borítson mindent.

Olvastam valahol, hogy akkor se valld be, ha pisztolyt tartanak a fejedhez.