Önként döntöttem hogy nem lesz gyerekem, de néha úgy érzem hogy nagyon hiányzik (fog hiányozni)?

Sziasztok.

24 éves lány vagyok. Több mint 3 éve stabil párkapcsolatban élek, idén kérték meg a kezemet.

Amióta az eszemet tudom, tipikus olyan kislány voltam, aki nagy esküvőről, szép családról álmodik. 10 évesen már meg volt tervezve az esküvőm, mindig arról álmodtam hogy 3 gyerekem lesz, elképzeltem milyen ételeket fogok nekik sütni, milyenek lesznek a hétvégék stb... szóval értitek.

Aztán 19 éves koromban kiderült hogy van 1 betegségem (most nem akarom elmondani hogy mi az, de ne leukémiára és ne egy szimpla magas vérnyomásra gondoljatok, hanem valahol a kettő között, amivel lehet élni, de nem élhetsz teljesen normális életet). És ez a betegség az egyik dédanyámnál is megvolt, apumnál is 25 évesen jött elő és hát nálam is. Az orvos azt mondta hogy 99% az esélyem arra hogy ha lesz gyerekem, ő is örökli. Na én ekkor döntöttem úgy, hogy biztosan nem lesz gyerekem, neki nem akarok ilyen életet, igaz én csak 5 éve élek így, de egész életemben láttam apámat, hogy milyen neki, ott voltam amikor 2-szer majdnem meghalt... szóval minden álmom a szép nagy családról elfoszlott.

Párommal is mikor összejöttünk megbeszéltünk hogy egyikünk sem akar gyereket.

De mostanában egyre többször jut eszembe a "mi lenne ha" dolog. Pl így szeptemberben a net tele volt "milyet uzsit csomagolj a gyereknek" receptekkel, és én is elábrándoztam hogy a gyerekemnek majd mit pakolok be. Vagy pl elképzelem hogy a kutyám milyen aranyosan játszana a gyerekkel. De aztán megintcsak eszembe jut a betegség és akkor sírhatnékom van.

Egyébként egy kettősség mindig volt bennem. Mármint mindig akartam érzeni hogy milyen a terhesség, milyenek a reggeli rosszullétek, de a babákat meg a kisgyerekeket sosem szerettem. Az képzeletemben is ezek a családi jelenetek mindig úgy néztek ki hogy én már 40-es anyuka vagyok, a gyerekek is már tinik.

Szerintetek mit tegyek? Fog ez változni valaha? Vagy legyen gyerekem, és "száradjon a lelkemen" hogy ő is beteg lesz? Vagy fogadjak örökbe? Vagy ha már egyszer eldöntöttem hogy nem lesz akkor ne legyen?

Egyébként van kutyánk, akit gyerekemként szeretek, és (sajnos) néha úgy is kezelek.