Hogyan dolgoztátok fel?

Nem tudom a választ de anyám még mindig nagyon kivan. A bátyám katona volt és 2 éve meghalt. Én is katona vagyok és anyám nagyon fél hogy én is meghalok. szerintem nem lehet könnyű :/

26/F

Felejtsük el,nem tudhattad.

De azt a napot soha nem lehet elfelejteni amikor a kórházban felébredtem és közölték velem a hírt...

Kedves Kérdező!Annyira eltértünk a kérdésedtől,hogy arra nem is kérdeztünk rá,hogy Veled mi történt?Ha tragédia akkor részvétem.Ha gondolod írhatsz levelet is.Bár ilyenkor nem vígasztal semmi.

Őszinte részvétem!!

Nekem csak a papám hunyt el... Nagyon rossz volt.

Szerintem nem lehet feldolgozni egy gyermek halálát!!:(:(

Az öcsém meghalt, ezután anyám inni kezdett. Apám meg csak még szomorúbb lett. Úgy dolgozták/dolgoztuk fel, hogy rengeteget beszéltünk róla, a barátaival is. Sokat emlékeztünk. Egymásba kapaszkodtunk. De aztán nekem elegem lett anyám alkholizálásából, meg abból, hogy az öcsém lett az isten, mindenütt az ő képeibe botlottam, a szobája lett a szentély, anyám oda járt inni meg imádkozni. Egy idő után viszolyogtam az egésztől, életében feleennyit se törődött vele. Közben meg észre se vette, hogy van még egy lánya. Persze, mert az még él.

Szóval így is fel lehet dolgozni, de minek? Ha valakinek van még miért élni, az ne temesse el magát! Vagy én nem voltam elég ok? És basszus, ha nincs több gyerek és nincs senki és férj sincs, egy menhelyi kutya mindig lesz, akinek nekiadhatom a kib...aszott életemet, amit magamnak őrizgettem örökké. Mert lehet, nekem nem lesz más jobb soha, de neki, annak a kis nyomorult kutyának, aki nem kell senkinek, annak még jobbá tehetem!

Elvesztettem én is a soha meg nem születő gyerekeimet, hiszen anyám elhagyott, aztán meghalt, előtte az öngyilkos tesóm hagyott el, eltemettem én már sok mindenkit, többet temettem huszonévesen, mint bárki akit ismernék, csak hát most itt állok, ismerve az életet, és nem tudok nyugodt lelkiismerettel gyereket hozni erre a világra. Most épp a szerelmemet temetem, igaz "csak" érzelmileg. Itt alszik a mögöttem lévő szobában, keresem benne azt az embert, aki nemrég még szeretett engem, és már nincsen sehol...Ez se fáj kevésbé, mint a halál.

Szívesen feladnám én is. Dehát ragyog a kutyusaim szeme, és dehogy hagyom őket cserben. Mindig lesz egy kutya, akin segíthetek, ha mindenkit elveszítek, akkor is.

Egyébként nekem ők segítettek, a kutyáim, a sok gyászon ők vittek át.