Van-e itt valaki olyan aki szereti az anyósát és csupa szépeket tudna róla mondani? Pl?

Nem anyósom, de élettársam anyukája, és nagyon szeretem, mert a Nagymamámra emlékeztet. Nem csak szépeket tudok róla mondani, sajnos én iszom a levét annak, hogy olyan szinten a gyerekeiért élt, hogy a párom meg volt róla győződve az összeköltözés első napjától fogva, hogy a nő azért van, hogy mosogasson, főzzön, vasaljon és hasonlók, miközben ő internetezik.

De az biztos, hogy olyan ember, aki az utolsó falatot is inkább a gyerekének adná. Soha egy rossz szót nem mondott rám, a hátam mögött se. Nemrég meséltem néhány negatívumot a fiáról, és úgy éreztem, nagyon megért. A másik fia feleségét is teljesen megérti a fia ellenében is és róla se mondott soha egy rossz szót se. Mindig segíteni akar, de eszébe se jut kioktatni, hogy hogy kéne csinálni. Ritkán látom sajnos, mert messze laknak, így persze könnyű szeretni, de én érzem, hogy ő olyan mint Mama volt. Egyszer mikor nálunk volt, átültette az összes elhanyagolt virágomat. Mikor legközelebb jött, féltem, hogy szememre hányja, hogy elhanyagoltam a növényeket, de semmi ilyet nem mondott. Sőt, elmondta, hogy valahogy mostanában nincs kedve a növényeivel foglalkozni.

Nagyon szeretem.

Párommal lehet, hogy szétmegyünk. És el nem tudom mondani, milyen fájdalom, hogy nem lehetek a családja része. Apukáját is nagyon szerettem és a lökött húgát is.

Na tessék, mindjárt bőgök:(((

:DDD Nem csak az anyós miatt mehet csődbe egy kapcsolat.

Elhidegültünk a párommal ezeregy ok miatt. Őrült szerelem volt, és mégis. Az egyik fő ok az állandó internetezgetés. Olyan szinten, hogy az összeköltözés óta minden szabadidejét a gép előtt töltötte, velem meg alig törődött. Amit muszáj volt, megcsinált, de fő feladatom a dugás-sütés-főzés-mosogatás-dugás volt, a fennmaradó szabadidőmben meg lehetőleg hagyjam békén. A másik fő ok az, hogy félreértettem egy viselkedését. Más fiatalok előtt nem vállalt fel, elengedte a kezem előttük, szólni se nagyon szólt hozzám, és ebből egy idő után elegem lett. Azt gondoltam szégyell. Mikor rákérdeztem, tagadta, de nem tudta miért van ez. Sokáig tűrtem, mert négyszemközt imádott az összeköltözésig dúlt a l'amour, nem hihettem komolyan hogy szégyell. Mégis egyre inkább ezt éreztem, és elkezdtem féltékeny lenni minden lányra akivel szóba áll. Egy-egy olyan alkalommal, amikor nem vállalt fel, olyan mélyen megsebzett, hogy napokig nem tudtam szólni hozzá. Ez egy év alatt kb. 3-4 alkalom volt 3-4 napos némasággal. Utólag tudtam meg, hogy ő ezeket nem tudta feldolgozni. Kiderült, mert végülis tisztáztuk, hogy neki szokatlan az, hogy ha van valamije, azt közkinccsé tegye, ezért nem tudott úgy felvállalni társaságban. Nem is volt előttem komoly kapcsolata. De túl késő volt, mire ezt kiderítettem, addigra én már szégyellnivalónak és csúnyának éreztem magam, ő meg a némaságomat szakításnak vette állandóan és elhidegült tőlem. Én azt hittem, az összeköltözés óta érzi az elhidegülést, de kiderült, hogy ő azt az időszakot, amit én pokolnak éreztem, abszolút nem úgy élte meg, ő az elhidegülést január óta számítja. A fura az, hogy épp akkor nekem udvarolt valaki és majdnem elcsavarta a fejem. Tehát akkoriban én valóban elhidegültem a páromtól, és ezért ő is, pedig nem is tudott az egészről. Én azóta újra szerelmes vagyok belé, nem csaltam meg, bár az a flörtölés nem volt ártatlan, lezártam. De ő már nem szeret úgy, ezt meg is mondta, mint régen. És ezért kétségbe vagyok esve. Nem is tart jó nőnek, megmondta, milyen neki a jó nő, és hát én nem olyan vagyok. Mindezek után azért borult a bili, mert mostanra terveztünk gyereket, és rájöttem, hogy nem vagyok rá képes. Szakítani képtelen vagyok, de gyereket se tudok vállalni ilyen bizonytalan kapcsolatba. Megbeszéltük, hogy változtatunk, ő kevesebbet netezik, többet törődünk egymással. Mégis olyan erőltetettnek érzem amit művel azóta. Sok puszi, ölelgetés, a nyakamon lóg...Azért basszus, hogy szüljek neki. Nem azért, mert szeret. Megmondta az elején, hogy akar gyereket, és ha én nem, az elején szóljak. Szóltam is, hogy én nem igazán akarok, de aztán a szerelem elvette az eszemet, és kicsit szebbnek láttam ezt a világot, kicsit alkalmasabbnak láttam arra, hogy újabb életet hívjak bele. De most már boldogtalanul nem bírom magam rászánni.

És ráadásul észrevettem, hogy a neten az excsajok.hu meztelen csajait nézegeti, amitől felfordul a gyomrom. Azzal még tudnék mit kezdeni, hogy amatőr pornóvideókat bámul, mert abban van valami izgató, tanul is belőle az ember, én is néztem már néhányat, de eszemben sincs minden nap. De hogy pucér nőket nézeget...Akikre esélyem sincs hasonlítani...

Hát ezért akarok szakítani. Tudom, hogy lenne a helyére más, de az a baj, hogy úgyis mindegyik nézi a pornót meg a pucér nőket, akkor meg minek váltsak?

Igazából egy olyan pasi az álmom, akivel együtt járhatnék kutyamenhelyekre segíteni. De lehet, hogy neki meg más olyan hibája lenne, amit nem tudnék elviselni.

Mi nem akarattal fogunk elválni, hanem hozza majd az élet, ugyanis olyan szinten irtózom a gyerekválallás gondolatától, hogy az kizárja a folytatást. Ha törődött volna velem, és nem hagy el 1 egész évre az összeköltözés alatt a torrent nem pucér nők miatt, akkor most boldogan készülnék a babavárásra.

2,5 éve vagyunk együtt

És miért nem zárom le? 32 vagyok, már így is 33 lennék, mire szülnék.

Nincs senki más a láthatáron és amikor volt, akkor se volt kedvem újrakezdeni a hullámvasutazást.

Nem hiszek már benne, hogy bárkivel jó lesz, vagy jobb lesz.

Próbáltam már szerelem nélkül, csak a józan ész alapján választani egy jó embert, akiről 2 év után derült ki, hogy egy állat, aki mellett az életem se volt biztonságban. Arról nem beszélve, hogy a józan ész alapján való választásom eredménye az volt, hogy csukott szájjal csókolóztam vele, és 4 év alatt a 2 kezemen meg tudnám számolni, hányszor feküdtem le vele, annyira undorodtam a testétől. És akkor még az a kis vígaszom is elszállt, hogy de legalább jó ember:(

Aztán jött Ő, nagy szerelem, vonzalom, pont olyan, akire mindig vágytam, és baszzus kölcsönös is volt, erre mi lett belőle...

Hiába jönne már akárki, én nem akarom újra végigélni, ahogy az a fiú, akit az életemnél is jobban szeretek, 2,5 év után a pofámba vágja hogy nem szeret és nem vagyok jó nő. Soha többé.

Várok, majd az élet elrendezi, ha már én gyenge vagyok hozzá. Aztán már nem kezdek bele új kapcsolatba, a gyerekkérdés a korom miatt már úgyis ugrott.

Anyagilag is kiszolgáltatott helyzetben vagyok, ha szétmegyünk, ki kell kapcsoltatnom az áramot, és még bele se merek gondolni, hogy milyen nyomorba fogok jutni a munkanélküli apámmal. De ez a része már nem érdekel annyira, egyre kevésbé félek visszamenni a középkorba, inkább az tart még vissza, hogy tisztában vagyok azzal, ha elhidegült tőlem, annak okozója voltam azzal, hogy nem osztottam meg vele a vívódásaimat a kapcsolatunkról, csak éjszakákba menően menekültem én is a netezésbe, eltelt így néhány hónap. Nem hittem, hogy őt ez érdekli, sosem mutat féltékenységet, de most már tudom, ő hónapokig azt hitte, más pasival chatelek, és ez távolította el tőlem. Azzal a másik sráccal csak leveleztem, 2 hónapon át, aztán lezártam az egészet, de valahogy az is közénk állt.

Tuajdonképp majdnem mindegy, ha mindketten félreértettük is a másikat, az érzés, amit ez okozott, ugyanaz, és nem lehet visszacsinálni.