A nagymamák miért szeretik etetni már-már "tömni" az unokáikat?

:D Jajj, hát ez egy nagyon furcsa dolog. Nekem nincs mamám, későn születtem, engem az anyám kergetett az őrületbe azzal, hogy állandóan étellel kínálgatott, mikor én tizenévesen fogyóztam. Ráadásul volt annyira elvetemült, hogy miután nem voltam hajlandó enni vacsorát, mert éppen úgy akartam fogyni, képes volt a kedvenc kajámat megfőzni. Meg voltam róla győződve hogy ez pusztán rosszindulat a részéről, sőt még olyan badarságok is megfordultak a fejemben, hogy az anyám azt akarja hogy én randa legyek. Aztán született egy kislányom, most négy éves, és ha hiszitek ha nem, amikor azt látom, hogy jóízűen megeszi amit főzök neki...hát mintha hájjal kenegetnének. Nincs számomra lehetetlen, akármi az eszébe jut hogy azt enne, én másnap tálalom, csak lássam hogy örül, és ízlik neki. Ezek után már nem gondolom hogy az anyám rosszindulatból főzött finomakat mikor én fogyóztam, csak egyrészt dolgozott benne ez az anyai dolog, másrészt meg biztos halálra aggódta magát, hogy éhenhalok :D Ez is viccnek hangzik pedig nem az. A kisgyerekek néha ijesztően keveset esznek, és már a lányom is többször átesett baba kora óta több ilyen időszakon. Ez egyébként normális, de mikor az ember anyaként azzal szembesül, hogy a gyereke, aki korábban normál mennyiséget evett, most egész nap elvan egy keksszel, de azt is úgy rá kell tukmálni, hát az nagyon durva. Amikor a lányomnál volt ez, és már több napja tartott, hiába mondta az orvos akit sírva hívtam fel telefonon, hogy ne aggódjak, nem lesz semmi baja, pár nap és elmúlik, egyszerűen nem hittem el!! A harmadik napon már ott tartottam, hogy a gyerekem éhen fog halni, én meg végig fogom nézni, és micsoda egy rakás sz@r vagyok, hogy nem vagyok képes rajta segíteni. Az orvosnak igaza lett, két nap múlva a kislányom úgy evett mint a kisangyalok, de én a legádázabb elenségeimnek sem kívánom amit az első ilyen alkalomnál átéltem. A másodiknál is hiába tudtam már, hogy ez átmeneti időszak, ugyanúgy előjöttek ezek az ijesztő gondolatok, és gyanítom, hogy ha a lányom tizenéves lesz, és fogyózni fog ( márpedig biztosan fog :D ), ugyanúgy az idegösszeomlás szélére fogok kerülni, mint amikor három napig nem evett mást babaként csak egy kekszet.

Azt gondolom, hogy a kérdező mamája is valami hasonlót érezhet, csak nem annyira intenzíven mintha a gyerekéről lenne szó. Fogyózzál nyugodtan, persze normálisan, de a mamádat ne bántsd ezért, nem tehet róla. Ha lesz gyereked majd megérted, annál rosszabb nincs mint azt látni hogy egy gyerek nem eszik, ez maga a pokol, akárhány éves gyerekről van szó :)

Ne haragudj előző, de baromira nem értek veled egyet, te abnormálisan gondolkodsz az étkezéssel kapcsolatban. Folytak komoly kutatások azzal kapcsolatban, hogy mely emberek szervezete ellenállóbb bármiféle szokatlan helyzetben, és azt találták, hogy azok bírták messze jobban a megrázkódtatásokat, a megterheléseket, akik alig kaptak enni valamit.

Ugyanis az ember nem azért él hogy egyen, hanem azért eszik hogy éljen!

Természetes hogy az evés egy örömforrás is egyben, hiszen szeretjük a jóízű ételeket, de az, ami a mai világra jellemző, hogy sok ember vált evés-mániássá, ez már nem normális dolog. Az is igaz, hogy sokunkat tettek függővé a rengeteg adalékanyaggal, ízfokozóval, nehéz ezekről lemondani, de mégiscsak muszály visszatérni a természetesebb ételekhez ha számít az egészségünk valamit.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy feleslegesen izgatod magad amikor a gyereked nem akar enni. A gyerekek még rendelkeznek azzal az ösztönnel, hogy tudják mikor éheznek meg, tudják azt is, milyen étel kellene nekik. Csak mi felnőttek nem tudjuk, nem hisszük el az ő jelzéseiket, csak azzal törődünk hogy mi mit gondolunk. Pedig figyelni kell rájuk, mert ők sokkal "okosabbak" még ezen a téren, még talán nem rontottuk el őket nagyon.

Sosem késő, próbálj meg jobban rá figyelni, és szerintem keksz helyett kínálj neki friss zöldség szeleteket, gyümölcsöket, a gyerekek ezeket nagyon szívesen fogyasztják. Inni pedig tiszta vizet kellene mindenkinek, mert arra van igazán szükségünk.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, én bizony úgy neveltem a gyerekeimet, hogy megmondhassák a mamának, köszi, nekik már elég volt, nem kérnek többet. Nincs ebben semmi nehézség, csak arra kell ügyelni, hogy soha ne legyenek udvariatlanok.

Jaj, felnevettem a kérdéseden!

Nálunk ugyanez a helyzet.

Az én anyám is állandóan etetett kiskoromban. Ha kell, ha nem utánam járkált a kajával és dugdosta a számba. Ha otthon voltunk 10 percenként megkérdezte, hogy "Nem eszel?" Aztán megsértődött, ha azt mondtam, hogy nem.

Neki a szeretet kifejeződése az etetés. A stressz vagy az unalom levezetése is az evés.

Mindenkit etetni akar, aki hozzánk jön. Tegnap a barátom volt nálunk húsvét kapcsán, amíg evett, úgy állt fölötte, mint egy börtönőr, és bíztatta: "Egyél még, egyél még!"

Ez így viccesnek tűnhet, de nem az.

Nekem tini koromban elegem lett az etetéséből, meg rajtam is volt 10 kiló fölösleg, anya amúgy is egy domináns nő, uralkodó hajlamú, és úgy próbáltam ellene lázadni, hogy nem hagytam, hogy etessen, meg persze le is akartam adni a fölösleget.

Csak azt nem vettem észre, hogy szép lassan belecsúsztam az anorexiába, aztán kiéhezetem és bulimiás lettem.

Pokol volt.

Most vagyok 24 éves, és mostanra tanultam meg, hogy akkor egyek, ha éhes vagyok, ne éjjel nappal, de ne is koplaljak.

Mostanra mondhatom, hogy normálisan eszem, ami a gyerekkoromról nem volt elmondható.

Anya nem fogott fel semmit ebből, unokahúgomat ugyanígy eteti, múltkor sírva fakadt a kislány, hogy "Nem jövök többet ide, én játszani akarok, mama meg mindig etet."

Ugyanúgy dugdossa az ő szájába is a kaját.

Odamegy, amikor játszik, vagy épít, és a szájába teszi a sütit, csipszet stb...

Úgyhogy nem értek egyet azzal, aki azt mondja, hogy örülj, hogy van mit enned.

Örülök, de néhány szülő tényleg torz módon viszonyul az evéshez, etetéshez.

Az én nagymamám is ilyen!

Hiába vagyok én is anya, meg felnőtt, elmegyek hozzájuk, és mindjárt jön azzal, hogy "Jaj, kisunokám, egyél még, csak még egy szelet rántott húst/sütit/tányér levest!"

Apukám mesélte, hogy ők nagyon sokat éheztek, világválság, második világháború, hogy volt olyan, hogy a disznók elől ették el a moslékot a kulákság idején, mert annyira éhesek voltak. Nagyimban ez nagyon mélyen rögzült, és retteg, hogy nem jut nekünk elég.

Amúgy az állatvilágban az étel a szeretet, és hm.. a vonzódás jele is egyben. Lehet hogy még onnan ragadt ránk... De ez csak feltevés!

Nekem szerencsém volt, mert bár nagyon rossz étvágyú gyerek voltam, a szüleim nem csináltak ügyet belőle. Azt mondták, hogy gyerek még nem halt éhen, amíg étel volt előtte.

Csak annyit kértek, hogy inkább többször szedjek keveset, de ne maradjon fele a tányéron. Eleve keveset is mertek, majd újra kínáltak. Ha nem kellett, akkor rám hagyták.

Oviban is szóltak, hogy ne tömjenek, ha nem akarok enni, akkor nincs kaja a következő étkezésig.

Amikor tinédzser lettem és a hormonok miatt hirtelen meghíztam, anyám átállt a zsírszegény kajákra, tele volt a hűtő gyümölccsel, zöldséggel. Mondták, hogy csak miattam nem fognak teljesen kétfelé főzni, de alapanyagok ott vannak, szolgáljam ki magam ahűtőből.

Falusi nagyszülő tömni akart, ott az volt a szabály, hogy fogadjam el, ne sértsem meg, kicsit egyek belőle, aztán apám mentette a maradékomat :)

Tegnap 22:47 :)

Elötted szóló vagyok.

Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekek néha nem esznek, első alkalommal is tudtam :) Mégis estére úgy ki voltam bukva, hogy csak na. A lányomat sosem tömtem, és nem is fogom...amúgy meg nem is lehetne, mert nem csecsemő :)

Aznap kínáltam én mindennel, főzelékkel, levessel, sütöttem neki tojást, készítettem salátát, adtam gyümölcsöt, elmentem boltba virsliért, kapott túró rudit....hátha, de semmi nem történt. Csak a kekszet fogadta el, abból is csak egyet. Igaz inni ivott egész nap, és javarészt tejet, de hát az azért mégsem szilárd étel.

Nálunk sem divat kipucolni a tányérat, sosem erőltettem az evést a lányomnál, igény szerint szopizott ( azért is kaptam hideget meleget, mert ne szopizzon már óránként a baba, ha egyszer régen három óránként volt divat szoptatni :D )

És mindezek ellenére mégis kétségbeestem mikor nem evett.

Az ételhez is normális a viszonyom, tökéletesen egyet értek azzal, hogy nem azért élünk hogy együnk, hanem fordítva. Mégis jobban érzem magam ha a kislányomnak ízlik amit készítek neki( sőt ha még repetát is kér belőle, madarat lehetne velem fogatni :D Persze nem unszolásra, hanem magától kéri ), mintha kiköpködi, vagy el sem fogadja. Most négy éves...egy kihagyott ebéd/vacsora már nem visel meg...azért edződik az ember idővel :D