Mit tennétek a helyemben? Normálisak anyósomék? Vagy én fújom fel a dolgot?
Sziasztok! Adott egy negyvenes éveiben járó férfi és egy valamennyivel fiatalabb hölgy.
Mesébe illő találkozás, szerelem, összeköltözés , házasság, majd kisbaba születése. Semmiféle konfliktus kettőjük között, ha mégis: a férfi szülei.
Itt laknak a másik utcában. Az egész probléma azzal kezdődött, hogy megszületett első és egyetlen unokájuk. Sokat vártak rá, gondolom, így természetes, hogy örülnek neki, szeretik.
Már a kórházba is úgy törtek be, minden kopogás nélkül. Épp szoptattam, így férjem megkérte őket, legyenek szívesek és várjanak addig kint. Szerintem ez egy teljesen intim dolog és nem tartozik pl. apósomra, miként veszem elő a mellem és adom a szájába a gyerekemnek. Aztán hazakerültünk. Elképzeltem, milyen meghitt lesz hármasban, a pillanatot, amikor állunk a kiságynál, csodálva nézzük a babánkat. De nem így lett. Hazaértünk, anyósomék már bent voltak (kulcsuk van) és lerohanták az unokát.
Minden egyes nap többször átjöttek előzetes egyeztetés, főleg csengetés vagy kopogás nélkül. Nem egyszer volt, hogy szoptattam, ők meg már a nappali közepén jártak.
Alapjába véve jó emberek, nem akarnak senkinek rosszat, főleg nem a gyereküknek. Azért is hálás vagyok, hogy anyósom főz ránk. De nem értem, ha megmondtam neki, hogy köszönöm szépen, főztem, nincs szükség arra, hogy áthozzon valami ételt, akkor miért mondja utána azt, hogy nem érdekli, átjön akkor is, aztán majd csinálok vele, amit akarok?!
Apósom annyiszor ült itt, várta, hogy félébredjen a pici, én meg ott ültem vele szemben, s én is inkább pihenni akartam volna... mindig, mikor jött és aludt, szomorúan konstatálta, nem értette, miért alszik már megint ez a gyerek...
Szóval állandóan ezek a bejárkálások. Elmondtam a férjemnek, hogy szerintem ez így nem oké, nekünk is van magánéletünk, legalább szóljanak át, mielőtt átjönnek. Ez meg is oldódott. Viszont, ha mi nem megyünk, nem látják fél napig az unokát, már remegnek, minden bajuk van. Anyósom túlzásba viszi az aggódást. Egyik éjjel, mikor kinézett az ablakon, azt hitte, mi mentünk ott kocsival, már azt gondolta, visszük a kicsit az ügyeletre, valami baj van. Már arra gondolt, átjön, megnézi, hogy a garázsban van-e a kocsink. Vagy ilyen is volt: dörzsölte a pici a szemét, álmos volt (ezt látta is anyósom), utána percekig azt kérdezte, miért piros a szeme, ugye nincs begyulladva?
Meg miért csuklik? Miért lóg így a keze (aludt és ernyedt volt)? Miért nem ehet tojást, diós csigát, lángost ( 9 hónapos a baba) ? - merthogy az anyja (én) nem engedem. De ezen kívül mindig a szájába dugdos mindent az én megkérdezésem nélkül. Merthogy annak idején ez meg ez volt.
Ha megcsúszott, elesett, rögtön felkapta, pánikot kapott, engem nem engedett oda.
Múltkor lázas volt, felülbírálta a doktornőt. Miért nem ad neki injekciót, régebben kaptak...
Tegnap nem akarta odaadni a gyereket. Nem akarta hazaengedni. Fogta, aztán elaludt. Mondtam neki, most nem kéne aludnia, de akkor hazaviszem, ott alszik mélyen, 1,5 órát is szokott. Ha fogja és így alszik, nem piheni ki magát, meg hát én sem és bolond lesz a nap hátralevő részében a gyerek. Erre nem akarta odaadni. Már apósom is rászólt. Aztán átvettem tőle, a pici megébredt, sírni kezdett, majd kikapta a kezemből, hogy a mamához akar jönni. Mondtam neki, hogy akkor szoptassa meg ő. Azt mondja, azt sajnos ő nem tudja, arra vissza kell, hogy adja. Apósom megint rászólt, átadta, de azt mondja hazakísér, nehogy baja legyen. Hát mi a fene baja lenne??? Újszülött korától ellátom, amihez soha senkitől nem kértem segítséget.
Aztán folyamatosan ezt halljuk: "Édesz kisz nuszikája mamának, piszi fia bucikája, dönölű kis husikája. Szeneti a mama. Előre, hátla (hintáztatta)... " Szerencsétlen gyerek most tanul majd beszélni. Ha így hallja, így marad meg benne. Csodálatos lesz.
Ha átmegyünk, egyből kikapja a kezünkből, elmegy vele, nem engedi hozzám. Egyszerűen nem bírom már! Apósom meg soha nem mosott kezet, koszos, kinti, ruhában veszi magához, mindenféle koszos dolgot odaakar neki adni.
Úgy érzem, megbolondulok. Kisajátítják. Azt hiszik, ők a szülők, mi meg hárman a gyerekek. Vagy nem is tudom.
Mit tudok csinálni? Ti mit tennétek? Szeretem a férjem és örülök, ha szeretik az unokát is, de szinte kívülálló vagyok, mintha csak valami gazdatest lennék, mintha én másnak szültem volna gyereket. Nincs normális privátszféránk...
válasza: válasza:*"Ha megcsúszott, elesett, rögtön felkapta"
*"Múltkor lázas volt, felülbírálta a doktornőt. Miért nem ad neki injekciót, régebben kaptak..."
Anyosod aggodalmai a tudatlansagabol(bizonytalansagabol)* erednek. Ami teged is rendesen idegesit. Az enyem is hasonlo. Ha a gyerek elesik, meg kell varni, mig felall. Nem szabad felkapni. Nehez megallni, de ez van. Ha pl. eltort valamije, akkor sokat arthat neki, ha felkapjak. baba/gyerek elsosegelytanfolyamon tanultam, amit eloszeretettel ajanlok anyosodnak. Szornyu amiket irtal. Ezt megszivtad...Nem kicsit, nagyon :((( Mond meg neki, hogy a sajat problemaidat egyedul szeretned megoldani. Fogsz szolni mindenkepp, ha segitsegre lesz szukseged. En mar eljutottam odaaig, hogy beszolok anyosnak, (o kezdte a bunkosagait) es siman mondom, hogy nem kertunk tanacsot.
Köszönöm szépen a válaszokat, tanácsokat!
Valóban nem könnyű. Ismételten szóltam a férjemnek, találjon valami megoldást, mert ez nem állapot. Egyik este átmentünk hárman, anyósom megint elkezdte a "pöszézést", férjem mondta neki, hogy már jegyzi a szavakat, legyen szíves normálisan kimondani. Erre elkezdett óbégatni, ettől nem lesz pösze, ők se voltak azok. Aztán kiderült, sógorom járt logopédushoz... Jól esett, hogy szólt neki, mégha anyósom nem is hagyta abba ezt teljesen. De aztán megint vicces volt, férjem mondta, megyünk, erre anyósom: "A picit itthagyjátok?"
Na persze... Ha rajta múlna, csak szoptatásra adná vissza...
Egyébként nyugdíjasok, úgyhogy ráérnek beavatkozni az életünkbe.
Sajnos az én édesanyám már meghalt, édesapám Alzheimeres. Elég fájdalom ez nekem.
Amikor még nem volt gyerek, nem jöttek túl gyakran, volt, hogy egy hétig nem láttam őket.
Az lesz, hogy megmondom, én is főztem, nem szeretném kidobni, köszönöm a segítséget, de most nem megyünk át. Ha hazajön a férjem a munkából, átmegy a picivel. Alkalom adtán én is átmegyek a békesség kedvéért, mert nem szeretnék fájdalmat okozni a férjemnek.
válasza:Nagyon sajnállak kérdező! 😞
Saját anyósomra és páromra ismertem a leírásból.
Nekünk már 2 és fél éves a gyerek,de az első 4-5 hónap gyötrelem volt.
Sőt már terhesség alatt is voltak jelek.
Pl. egyszer azt merte mondani nekem, hogy " te már nem számítasz,csak a gyerek ".
Ezt úgy értette, hogy én már magamra egyáltalán nem gondolhatok, csak a gyerekre.
Nekem onnantól kezdve semmi igényem nem lehet az életben.
A terhesség alatt 2x kerültem kórházba,sajnos veszélyeztetett voltam.
A párom minden nap cipelte be hozzám az anyját.
2 percet nemtudtam beszélgetni a párommal, mert az anyjának be sem állt a szája ás belém volt bújva.
Amikor megszületett a pici,ő már hozta a kis tejszaporító leveskéit stb.
Na én itt már kissé kezdtem feszült lenni és szóltam a páromnak hogy állítsa le az anyját,mert van tejem és nem szeretem azokat az ételeket amiket ő hozott meg egyébként se szóljon bele ezekbe.
Na persze volt is nagy sértődés.
A kórházból úgy mentünk haza hogy először meglátogattuk az ő szüleit fél órára,aztán az enyéimet, mert mondtam hogy egy pár napig én szeretném ha csak hármasban lennénk otthon.
Na én még azon a napon elmondtam anyósnak hogy köszönöm, de nem kérek segítséget semmiben,ha mégis szükség lesz rá szólok.
Onnantól kezdve folyton beszólogatott.
Ő mindent jobban akart tudni,mert ő már felnevelt hármat.
Nem hagytam magam,de nem is voltam túl határozott.
Párommal folyton vitáztunk,mert szerinte én túlreagáltam a dolgokat.
Anyósom is etette volna mindennel a 2-3 hónapos fiamat,persze én nem engedtem.
Bajuk volt az is hogy én miért szoptatom olyan sűrűn a gyereket.
Apósom egyszer azt találta mondani, hogy én teljesen magamhoz szokatom a gyereket.
Ha elvittük hozzájuk a gyereket és a kezükbe került, ők se akarták vissza adni.
Szó szerint kerültek engem gyerekestől.
Kb a szoptatásokra vissza kaptam a saját gyerekemet.
Ott is ment a gügyögés ezerrel, hiába szóltunk rájuk.
Rengetegszer előfordult hogy, már olyan ideget hoztak belém hogy azon gondolkodtam fogom a gyerekemet és indulunk haza.
Mindig a páromat vettem figyelembe, ezért nem nyitottam ki a számat.
Aztán egyszer amikor a fiam 4-5 hónapos lehetett, az egyik sógornőm össze veszett anyósnak.
Ekkor ő kitalált nekem.
Elmesélte hogy anyós mindennek elhord a hátam mögött, mert én nem engedem át neki a gyerek nevelését.
(Tudni kell még hogy az idősebbik fiának van egy gyereke,aki már 9 éves,de nincs vele,mert külön mentek a gyerek anyjával.
A nő elvitte többszáz kilométerre a gyereket és ugye látogatás van.
Ez a gyerek a kedvence anyósomnak, mert az ő nevelését szinte teljesen átadták neki.
Vagyis inkább kisajátította magának.
2 és fél éves volt a kisfiú, amikor az anyja elvitte.
Az én fiam az ő pótléka lett volna számára.
Minden mozdulatára azt mondta,olyan mint a másik unokáé.
Mai napig hasonlíthatja hozzá,mindenáron azt akarja hogy édetestvérként szeressék egymást.)
Szóval én megtudtam hogy minden vagyok csak jó nem.
Megmondtam a páromnak hogy soha többé nem akarom látni az anyját és a gyereket is eltiltom.
Na itt vált teljesen világossá a számomra, hogy a párom még mindig nem vált le az anyjáról.
Majdnem ráment a kapcsolatunk.
Ő csak azt hajtogatta hogy én nem tilthatom el a gyereket az anyjától.
Ha én nem megyek, akkor majd ő viszi egyedül.
Na én ezt nem engedtem, mert féltettem a gyereket,hiszen mint irtam is,az anyja folyton tömködte volna mindennel a gyereket.
Erre elhozta az anyját hogy beszéljük meg a dolgot.
Persze az mindent tagadott és mellé még sírt is.
Voltam olyan hülye, hogy belementem a békekötésbe,pedig tudtam hogy hazudozik össze-vissza.
Azért mentem bele,mert akkor még lelkileg nagyon labilis voltam, (szoptatás,stb)féltem hogy a gyereket apa nélkül fogom felnevelni.
Persze innentől kezdve mindenért szóltam anyósnak.
Nem hagytam hogy rászálljon a gyerekemre.
Nem is mer azóta beszólogatni, mert megijedt nagyon.
Tudja hogy elakartam tiltani a gyereket tőle.
Azóta szószerint megpróbálná kinyalni a s.eggem,ha hagynám,annyira kétszínű.
Mai napig utál és beszél a hátam mögött, ezt biztos forrásból tudom.
Párommal még utána egy bő évig nagyon rossz volt a kapcsolatunk.
Folyton veszekedtünk az anyja miatt.
Elértem hogy csak heti egy alkalommal megyünk hozzá,akkor is 1-2 órára csak.
Hozzánk 2-3 havonta egyszer jön.
Nem beszélgetek vele,csak a gyerekkel kapcsolatban kommunikálunk.
Sajnos elérte hogy a fiam megszeresse és megmondom őszintén hogy ezért ki nem állhatom.
Azok után hogy neki köszönhetően majdnem szétmentünk a fiával,nem örülök neki hogy a gyerekem szereti őt.
Mai napig megyek én is látogatóba, mert képes lenne telebeszélni a gyerek fejét idővel.
Másrészt nem százas a nő,igy nem szívesen hagynám vele kettesben a gyereket, de ha én nem lennék ott, a párom simán megtenné.
Bocsi hogy leírtam ezt a hosszú monológot, de rögtön feltörtek bennem az emlékek ahogy elolvastam a kérdésedet.
Igazából ha részletesen írtam volna,még mindig írnék,mert ezek is csináltak olyan dolgokat,hogy más már képen vágta volna őket.
Szóval nem normális amit anyósodék csinálnak.
Igenis,kiakarják sajátítani a gyereketeket!
Ha te mindig a férjedet fogod figyelembe venni,akkora végén megbolondulsz.
Azt fogod észre venni hogy a gyerek jobban fog ragaszkodni a nagyszülőkhöz, mint hozzátok.
Hidd el ezek értenek hozzá,hogyan csalogassák magukhoz.
Ritkitsd a találkozásokat.
Attól még hogy közel laknak,nem kell mindennap látniuk a kicsit.
Másrészt szerintem ne tedd meg,hogy átengeded az apjával a kicsit,menj te is.
Hidd el, lassacskán a nagyi igy átneveli a gyereket.
Ha már nagyobb lesz és értelmesebb,elég lesz csak akkor elengedni az apjával.
Én biztos hogy még vagy 1 évig kísérni fogom,aztán majd meglátjuk.
Hidd el én is rosszul vagyok minden alakommal, amikor látnom kell a kétszínű pofáját.
válasza:Bocsi az elírások miatt, átírta a telefon és nem vettem észre.
Remélem igy is érthető az írásom.
Kedves Utolsó Válaszoló!
Köszönöm, hogy megosztottad velem a történetedet! Neked legalább annyival könyebb, hogy nem laknak olyan közel. Mit nem adnék, ha legalább a település másik felén laknának! Ez a hasonlítgatás nálunk os megy... Az én családom szóba se jöhet, tiszta apja felmenői... Legszívesebben megvicceltem volna, hogy érdekes, nem is a férjem az apja. De nem akarok felesleges vitát. Lassan már ott tartunk, nekem szinte közöm nincs hozzá, csak valami gazdatest vagyok.
Na igen, nekem is hordta volna a szaporítókajákat. Vicces ez a hasonlóság. Le is szólt, hogy a müzlitől nem lesz tejem. Aztán tessék, még mindig szoptatok. Most meg ez a baj. Miért nem eszik már rendes ételeket. Megtömni nem fogom, ha nem kéri. Úgyis ez a baja anyósomnak, hogy ő nem tudja etetni.
Amúgy az én kisfiam is szereti a nagyszüleit. Aztán emiatt is képzelik azt, hogy ők a valakik... Néha úgy mondja anyósom, hogy miket csinál a pici, mintha valami idegen lennék.
Megértem, ha neked se tetszik, hogy szereti.
válasza:Szia Kérdező!
Utolsó válaszoló vagyok.
Van valami változás azóta?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!