Megőrjítenek az anyósomék, mit lehet csinálni egy ilyen helyzetben?
10 éve házasok vagyunk, van 3 gyerekünk, mindketten dolgozunk, jó körülmények között élünk. Saját házban (önerőből), lassan 15 éve külön élünk a szülőktől. Minden annyira rendben volt, de tényleg, kialakítottuk az önálló életünket, egzisztenciánkat. Kifejezetten jó volt a viszony mindkettőnk szüleivel, külön városban éltünk tőlük, de mentünk hozzájuk rendszeresen.
Csakhogy anyósomék gondoltak egyet, és a legnagyobb titokban megvették a szomszédos házat mellettünk. Nem tudom hogy csinálták, hogy semmit nem vettünk ebből észre, de csak annyit tudtunk, hogy a szomszéd eladta a házát. Lementünk az én szüleimhez hosszú hétvégére, és mire hazajöttünk, az anyósom meg az apósom szépen beköltözött a szomszédba. Köpni-nyelni nem tudtunk...
Azóta a nyakunkra járnak, nem hagynak minket élni (lassan 1,5 éve). Eleinte mindennap átjártak, ezt elég hamar leállítottuk, iszonyat nagy sértődés volt belőle. Minden áldott nap átcsábítják a gyerekeket, átkiabálnak a kerítésen, szabályosan megfigyelés alatt tartanak minket. (legfőképpen engem persze)
Miért ekkor megyünk reggel, hol voltam, miért nem jöttem haza munka után, hova megyek este 6-kor egyedül, miért ezt a kabátot adom a gyerekre, miért én járok a nagyobb autóval, miért ezt főzöm (kikérdezik a gyerekeket), és még napestig sorolhatnám.
Eljutottunk odáig, hogy már kerülöm őket, nem jöhetnek be hozzánk, de az ablakból lesik mikor lépek ki a járdára, és jönnek cseszegetni.
Az agyvérzés határán állunk a férjemmel. Elbeszélgettünk velük kedvesen, kevésbé kedvesen, és végül csúnyán is. Nem érdekli őket, azt meg nem tilthatom meg nekik, hogy a saját udvarukról átkiabáljanak a gyerekeknek, vagy a saját ablakukból leskelődjenek.
Én már odáig jutottam, hogy úgy utálom őket, hogy arra nincsenek szavak. A békés, szép kis életünk pokollá változott, pedig a férjem is kiáll mellettünk, nagyon sokszor leült már ő is velük beszélni erről, de tojnak a fejünkre. Ott tartok, hogy az egyetlen megoldásnak azt látom, hogyha elköltözünk innen. Csak akkor lesz nyugodt életünk.
Csakhogy itt van mindkettőnknek jó munkahelye, ezt a házat mi építettük, olyanra, amilyenre mi szerettük volna, a gyerekek közösségbe járnak már, barátaik vannak, szakítsuk ki őket ebből? Iskolát, óvodát kéne váltani, vagy ha maradni akarunk a városban, akkor be kéne költöznünk társasházba. Mindezt persze csak akkor, ha egyáltalán el tudjuk adni a házunkat.
Ti mit tennétek? Hátha van valaki, aki tud olyan tanácsot adni, amire mi elkeseredettségünkben még nem gondoltunk, nem jutott eszünkbe.
Köszönöm annak, aki elolvasta, és segíteni próbál.
Már az elején felszisszentem, amikor írtad, hogy titokban megvették a lakást... Minket is ijesztegetnek időnként ezzel anyósék, de szerencsére nincs rá pénzük.
Közöljétek velük, hogy ez így maga a pokol, vagy ők költöznek, vagy ti, de mivel ezt a helyzetet ők hozták létre, költözzenek el ők.
A férjem már "megkérte" őket, hogy ezt baromi sürgősen csinálják vissza, már a legelején. Azóta is mondta már nekik, hogy költözzenek el, mert ez így nem élet, de ők köszönik, teljesen megfelel ez nekik így, ahogy van. Sőt igazából én teszem tönkre a családi idillt azzal, hogy nem örülök, hogy ideköltöztek. Hiába mondjuk, hogy egyikünk sem örül.
Meg vannak róla győződve, hogy úgysem adjuk el a lakást, egyébként is kicsi rá az esély, hogy normális áron megveszi valaki. (ez sajnos igaz)
Se a férjem, se én nem beszélünk velük, csak ha nagyon-nagyon muszáj. Nagyon rossz a viszony, de ők ezért csak engem hibáztatnak.
Valakinek mennie kell, vagy nektek vagy az anyósodéknak.
Mondjuk először közölném velük, a férjemmel karöltve, hogy vagy leállítják magukat, vagy eltűntök a gyerekekkel együtt, és az életben többet nem hallanak felőletek. Ha ez nem használ, akkor tényleg elköltöztök. Lehet, hogy kellemetlen lesz mindent újrakezdeni, de ha a városban maradtok, akkor senki és semmi garantálja azt, hogy nem mászkálnak át hozzátok napi szinten "látogatóba".
Köszönöm a válaszokat. A magas fal is csak fél megoldás, de a semminél persze több, beszélek erről a férjemmel, köszönöm az ötletet. De az utcára sem mehetünk ki biciklizni, játszani a többi kisgyerekkel, mert akkor egyből jönnek ők is.
Próbáltuk tiltani a gyerekeket tőlük, de nagyon összezavarodtak, ők szeretik a mamáékat, nagyon megkavarta ez őket. (8, 5 és 4 évesek) Illetve sokszor van az, hogy átveszik őket a kerítésen, hiába mondom, hogy nem engedem. Na erre mondjuk megoldás lenne a nagyobb kerítés. Nem is tudom miért nem gondoltunk erre eddig.
Mindentől függetlenül azt hiszem mégis csak költöznünk kell... közel 40 évesen újra kezdeni az életünket, pedig mindenünk megvolt. El nem tudjátok képzelni mennyire elkeserítő.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!