A fiús anyósoknak miért utálják a fiuk párját?

Nálunk épp ellenkezőleg. Anyósomnak 2 fia van és a sógornőmmel olyanok vagyunk neki, mintha a lányai lennénk. Egyszer megkérdeztem, hogy minden barátnőt kedvelt/szeretett-e és azt mondta igen. Na meg mert nekünk köszönheti majd az unokáit. És hát neki nagyon nagyon rossz tapasztalata volt ezen a téren és nem akarja, hogy velünk is, és ezzel egyúttal vele is az legyen megint (csak a másik oldalról).

Szóval én meg vagyok áldva vele. :)

Nyilván nem minden esetben van így, de azért nagy százalékban igen. Az is számít, hogy a fiú egyedüli gyerek-e, vagy van, vannak tesói, esetleg lányok. Mielőtt nekem ugranak páran, ahogyan itt szokás, egy tapasztalatot leírok.

Volt olyan anyósjelöltem (hála Istennek semmi nem lett abból a kapcsolatból),aki azért hülyült meg, mert nem bírta elviselni, hogy most már nem ő jelenti a kisfiának a boldogságot. Persze elvált is volt, volt ugyan egy pasija, akivel együtt élt, de az nem vette el, hiába élt velük. Nyilván ez is gond volt anyucinak, de a legnagyobb gondja velem volt. A 21 éves fiacskáját képes volt szilveszter éjjelén hazaparancsolni tőlem 3/4 12-kor, hogy őkelme együtt tölthesse az új év első perceit az egyetlen magzatával. Külön sértésnek vette, hogy le mertünk feküdni egymással, mert jaj mi lesz, ha teherbe esek, és vége a kisfia nagy karrierjének.(Persze ebben az volt leginkább, hogy ő járt így, mert nem tudott 18 évesen védekezni, annyi esze már nem volt, ha csak nem direkt csinálta, hogy megfogja a pasit.) Nem kínált meg egy jópárszor, ha felmentem, csak a fiának adott enni, engem meg sem kérdezett. Ha mégis kaptam kaját, akkor direkt hidegen adta oda.A hideg rázta a gondolattól, hogy talán együtt maradunk örökre. Szerencsére nem így lett. Pedig akkor nagyon igyekeztem, hogy megkedveljen, mindig tisztelettudó voltam, sőt sokszor meg is alázkodtam. Ma már nem tenném, mert rájöttem, hogy aki rosszindulatú gyökérnek született, azzal nincs mit tenni.

Nálunk is ez van. A kapcsolatban én vagyok a férfi. Próbálom hárítani az édesanyám támadásait, és rá is szólok. A párom ebből nem csinál problémát(Persze nem örül neki). Tudja, hogy velem van és nem az anyámmal. Ellenben az Ő anyjával elég jól kijövök.

Hárman vagyunk testvérek, az öcsémmel nem csinálja ezt, sem a hugommal. Elsőszülött gyerek vagyok, ha ez számít valamit.

Páromék 3-an vannak testvérek(vegyesen minden van). A szülei az minimum kiherélnék őt, ha elhagyna engem. Apuka és anyuka is egyaránt imád engem, de ők is szeretni való emberek.

Meg egyébként se kritizáltak engem, de lehet azért mert sokszor időbe se telt, hogy megismerjenek :D

Az első "majdnemanyósom" ellen annyit követtem el, hogy el akartam venni tőle az egyetlen pici fiát. Időszakosan sikerült is, aztán miután szakítottam vele, szaladt haza a mamihoz...

A mostani párom anyukája első találkozáskor közölte, hogy nem akar gáz anyós lenni, mert neki csak olyan volt, és ha átlépne egy vonalat, mindenképp szóljak. Elég jóban vagyunk azóta is. Nem értek egyet a döntéseivel, de a kapcsolatunkba nem szól bele és aranyos.

3 menyem van. Mindhárommal nagyon jó kapcsolatban vagyok, persze ehhez az kellett, hogy ne éljünk egymás nyakában. Ki-ki a maga házának ura/úrnője. Imádom amikor eljönnek hozzám, és mi is szívesen megyünk ha hívnak minket.

Vannak íratlan szabályok mindannyiunk számára.

Pl: egyikünk sem állít be hívatlanul senkihez hacsak nincs nyomos oka.

nem avatkozunk egymás magánéletébe. Tanácsot kérhetünk, adhatunk, de nem ütjük az orrunka olyanba ami nem a mi dolgunk.

Tiszteljük egymást.

Ugye nem is olyan nehéz így elfogadni egymást?

Mert nincs saját élete, ellenben van egy (vagy több) fia, aki(k)ről képtelen leválni. Így a menyével vagy menyeivel piszkálódik, mert úgy érzi, hogy átvette, átvették az ő helyét a fiú(k) életében.

Pedig egy jó kapcsolatban ritkán fordul elő, hogy a barátnő, élettárs, feleség az anya szerepét venné át.

Az én anyósom szeret fontoskodni, de alapvetően nem szól bele az életünkbe. Ez viszont egyrészt annak is köszönhető szerintem, hogy öt gyereke van, másrészt meg a párom is elég határozott, nem hagyja, hogy az anyja vagy bárki a fejére nőjön.

Nálunk apámmal volt a gond. Ő nagyon kedvelte a volt barátomat, és nagyon nehezen fogadta el a férjemet. De most azért már látom, hogy igyekszik egy kicsit megkedvelni, csak hát kevés közös van bennük. De amíg nem piszkálódik, addig szerintem nincs gond, nem kötelező szeretni egymást.

Az biztos, hogy nem mind ilyen, viszont elég nagy részük igen.

Ennek az az oka, hogy habár mind egyediek vagyunk, mégis ugyanazon módon működünk nagyrészt.

A nők amúgy is hajlamosabbak a rivalizálásra, ehhez hozzá jön még a személyiség, a korábbi tapasztalatok, traumák, veszteségek, lelki nyavalyák, rossz minta stb.

Az én anyósom olyan mint egy parancsnok. Nem csak engem utál, a saját gyerekeivel és a férjével is egy zsarnok uralkodó. A felnőtt gyerekeit még mindig kicsiként kezeli, érzelmileg zsarolja őket.

Én egyszerűen kivonultam ebből, nem szólok hozzá, ha a páromat cseszegeti akkor megvédem néha, de inkább hagyom a fenébe azt is.