Normális, hogy ezt érzem? Mi lenne a jó megoldás?

Anyósom (65plusz éves) egy nárcisztikus némber, rettentő erőszakos. Mindent is jobban tud mindenkinél. Amúgy persze, hogy nem, csak ő ezt hiszi magáról, csak mert szült két gyereket 40 évvel ezelőtt, ezért màr mindenki más h**lye. Ő az ősanya, az atyaúristen is, a világ az ő kezében forog. Férjem már rászólt többször, de ezt nem lehet leállítani. Ignoráljuk jelenleg, én teljesen, férjem meg amennyire lehet. Mégis az anyja, de igazából nem veszi észre magát semmit se lehet tenni, ami vègleges vàltozàshoz vezet. Folyton írogat a fiának, egyik vasàrnap egész nap pittyeget a telefon. Nem foglalkozott vele a férjem, de akkor is folytatta. Nem lehet leállítani. A lényeg, hogy nem akarok gyereket addig, amég ez a nő él. Tudom nem lehet ezt befolyásolni, de én nekem ehhez nincs erőm, hogy harcoljak az életemért és a szabadságunkért. Sajnos előre tudom, hogy olyan lenne, aki szó nélkül jön, beállít, itt marad, mert ő majd megmutatja hogy kell a gyereket ellátni. Meg a halálom: “én csak segíteni akartam”. Rohadtul senki nem szorul rá semmilyen segítségre tőle. Látom, ahogy majd elhord minket mindennek, mert azt a gyereket nem úgy kell fogni, nem úgy kell etetni, elveszi a kezemből majd, mert ő jobban tudja stb. A magán és orvosi dolgaimba fog belemászni, pedig semmi köze hozzá, és nem is vagyunk olyan viszonyban. Bár ő ezt nem veszi észre, ugyanis folyton a p*ámban turkál. Ilyen volt eddig is, és ilyen is lenne, tudom mert most is minden más helyzetben is ilyen. Az esküvőnkön is ugyanez volt, meglett mondva neki, ha nem állítja le magàt, akkor nem lesz meghívva. Azután persze megsértődött és ugyanúgy elhordott mindennek. Elrontja csak az embernek a jó hangulatát, az örömét. Egyszerűen ezt az embert nem lehet lelőni. Nem akarom, hogy az életem része legyen. Azt akarom, hogy ne is létezzen. Tudom gáz valahol, mert mègis a férjem anyja, de esküszöm nem értem, hogy lett egy ilyen baromnak ilyen normális fia. Valószínűleg az apjára hasonlít inkább. Élni akarom az életemet a férjemmel, a saját kis családunkkal, amibe a vénasszony nem szólhat és màszhat bele. De sajnos ha csak egy pillanatra is eszembe jutnak ezek, egyből elmegy a kedvem, mert mindig az lesz, hogy ez nem a mi kis saját életünk és családunk a férjemmel, hanem a vénasszony “munkája”, mert ő bezzeg felnevelte a gyerekeit, minden belőle ered és én meg tönkreteszem az ő életét és elveszem a fiát tőle. Pedig ha normálisan tudna viselkedni, nem erőszakoskodna, nem lenne egy gyökér, akkor a másik ember is úgy állna ő hozzá, akkor még segítséget is kérnék tőle. De màr csak hányni tudok a nőtől.

Màr no kontaktot vezettem be, èn nem megyek hozzà, nem tud nekem írni stb., de ez nem gàtolja meg a kavaràsban meg a màrtírkodàsban.