Ez mennyire mondható bunkóságnak vagy éppen normálisnak az anyósomék részéről?

Szerintem is bunkóság. Nálunk mindig megköszöntük az ebédet, vendégségben is, de otthon, családon belül is. És elhangzott az is, hogy milyen finomat főztél, anyu, vagy apámtól, hogy "szívem, ez isteni finom". Szóval dicsértük is.

Amikor a férjemhez kerültem (özvegy volt, két kamasz gyerekkel, a gyerekei soha nem köszönték meg, két pofára zabálni azt tudtak, de nekem nem is a köszönöm szó hiányzott, de soha nem is dicsérték meg.) Még mielőtt: Jól főzök, elismerten jól, és a paletta is széles, és ha nem ízlett volna, nem tömték volna ész nélkül magukba. Én ezt mondtam többször a férjemnek, hogy bánt, ő mondta nekik, de akkor már direkt nem köszönték meg, és nem is mondtak rá semmi pozitívat.

Amikor a nagyobb betöltötte a 18-at, onnantól nem főztem nekik, csak férjemnek, nekem és a közös kicsinek.

(20 év telt el azóta, szerencsére elmentek már, és ebben a házban, ennél az asztalnál nincs vendégeskedés, ezt alapozták meg a bunkóságukkal).

Érdekes, a sajátom kicsi kora óta egy pohár vizet is megköszön (pedig ha úgy vesszük, a szülőanyja vagyok, mondhatni "köteles" voltam őt kiszolgálni).

De bocsánat, hogy bő lére eresztettem, a lényeg, hogy a férjem szerint ÉN vagyok a csodabogár, hogy ezt "elvártam" volna. Sőt, volt pofája azt mondani, hogy náluk otthon ez nem volt divat. (Megjegyzem, nem származom polgári miliőből, de nálunk meg természetes volt).

Kérdező, most, hogy írom, is elfog a harci ideg, megértelek. Nekem a legnagyobb elégtétel az volt, amikor tudtam, hogy utoljára ették azt, amit főztem. Te se lásd vendégül őket többet, mert ez különben mindig frusztrálni fog, higgyél nekem.

Bunkó dolog volt. Alap, hogy ha valamit kapok, megköszönöm.

A kisfiam még csak 1,5 éves, de ha odahoz nekem valamit és a kezembe adja, már akkor is azt mondom, hogy köszönöm, hogy szokja...