Nem tudok kommunikálni az anyósommal és rendkívül kellemetlen? (Hosszú)

26 éves lány vagyok. A párommal (37) fél éve vagyunk együtt, gyakorlatilag az első randi óta együtt élünk. Az anyukája nyugdíjas, külföldön lakik, így évente 2-3x találkoznak, hosszabb időre.

A párom jól kijön a családommal, de ő nagyon könnyen beilleszkedik bárhová, elbeszélget bárkivel bármiről, extrovertált, nyitott személyisége van. Ha nem is sok barátja, de sok ismerőse, mert könnyen ismerkedik.

Én nagyon zárkózott vagyok, ha létezik introvertált skála, annak is a végén helyezkedem el. El tudok beszélgetni mindenféle feszültség anyukámmal, a párommal, meg azzal a 2-3 barátommal/barátnőmmel, akik "örökbe fogadtak", de mondjuk apukámmal vagy a húgommal már kellemetlen. Vagy megvan valakivel (100-ból 1 ember) az egy hullámhossz, és akkor megállás nélkül tudok beszélni, mert tudunk reagálni egymás mondandójára, vagy nincs, és akkor mint ha le lenne blokkolva az agyam, annyi jut eszembe, hogy aha, oké, tök jó. Az emberek 99%-ának, így sajnos a család egy részének is, egyszerűen nincs mondandóm. Ettől még kedvelem őket, de nem tudok mit mondani.

Pont elég azt kapni a munkahelyen is, hogy legyek már nyitottabb, beszéljek többet, de ha egyszer nem tudok mit mondani, mert eszembe sem jut semmi... erre megkaptam itthon is - most találkozok az "anyóssal" harmadjára -, hogy hozzá sem szólok kettesben. Mert nincs mit mondanom. Ha a párom itt van, akkor jobban be tudok kapcsolódni a beszélgetésbe, mert ő a biztos pont.

Mindig van egy biztos pontom, aki mellett nyitottabbnak érzem magam, illetve munkahelyen is pl ha hárman vagyunk, akkor jobban tudok mondani valamit, mint ha 1v1 kell valakivel bájolognom.

Megkaptam, hogy egész nap itthon vagyok, nem beszélgetek vele. (Itthon vagyok = távmunkában dolgozom, tehát nem csak ülök és lesek ki a fejemből). Mert hogy 2 meeting között igazán kimehetnék, ő is elment úgy a szüleimhez, mikor nem voltam otthon stb.

Igaz, hogy nem egymás világa vagyunk az anyukájával, ő művészlélek, én meg egy logikai beállítottságú, szabadelvű ember, mindent különböző szemszögből látunk, gondolom, a generációs különbség is közrejátszik. Illetve, introvertáltként nagyon erős igényem van az énidőre, ezt a párom tolerálja is (néha lelépek pár napra egyedül utazni vagy elmegyek sétálni, hogy feltöltődjek stb.), és a szociális energiám már egy 10-es skálán a mínusz 5-nél jár így, hogy lassan egy hónapja gyakorlatilag hárman lakunk. De ettől függetlenül nincs vele problémám és kedvelem, egy jó lelkű ember, aki szeret engem, és örül, hogy végre normális barátnője van a fiának.

Én megértem, hogy nem 2 napra találkoznak, ha hazajön az anyukája/kimegy a párom hozzá. Megértem, hogy különbözőek vagyunk. Eddig minden "anyós jelölttel" kijöttem - igaz, nem éltem együtt senkivel és nem több hetes látogatások alatt találkoztam velük. Úgy jobban be tudja fogadni a gyomrom is a szociális interakciót.

Próbáltam már anno millió kommunikációs tréninget, olvastam utána, voltam pszichológusnál, gyakorlatilag már csak a hipnotizáció maradt ki, hogy személyiséget változtassanak bennem, mialatt hipnózisban vagyok...

De egyszerűen ilyen vagyok, ezt magamban is nehezen tudom elfogadni, mert rengeteg nehézséget és szorongást okoz a hétköznapokban, és nem érzem azt, hogy 13 éves koromhoz képest változott volna a helyzet.

A párom mindezzel tisztában van, de elhangzott olyan, hogy az csak rombolja a kapcsolatunkat, ha az anyukájával nem építem a kapcsolatot (neki nincs más családtagja; nem anyuci pici fia jelleggel, de nagyon közel állnak egymáshoz, úgy, mint én is az én anyukámhoz.)

Pedig az emberek alapvetően érdekelnek, és akiknek nem tudok megnyílni, egy teljesen más személyiséget látnak bennem, mint akik valóban ismernek.

Egy tanult, világlátott, művelt ember vagyok, nem egy debil, gondolkodni nem tudó valaki, de a szociális interakció frusztrál és napi szintű rettegésben tart.

Hogy tudnék jobb kapcsolatot kialakítani vele? Meg úgy általában az emberekkel? Amikor a párom, vagy 1-1 barátom, vagy egy biztos pont ott van, akkor nyitottabb tudok lenni az emberekkel, de amint elugrik a mosdóba vagy 2 méterrel arrébb lép, én elkezdek feszengeni és azt érzem, mondanom KELL valamit, hogy ne legyen kínos csend, de egyszerűen nem tudok semmit, és ha a másik mond valamit, arra sem tudok érdemben reagálni, pedig szeretnék...

Help. :( hasonló helyzetben van valaki? Mit tettetek, hogy jobb legyen? Mit tehetnék én, hogy jobb legyen? Hogy ne rontsam el ezzel a párom és köztem lévő kapcsolatot is?

Örültem, hogy de jó, nincsen após, sógorok, meg gyerekek, meg nagy család, csak egy anyuka, erre tessék, még vele sem tudok mit kezdeni.

Köszönöm!