Tudnátok együtt élni úgy valakivel, hogy a leendő anyós és após ott él mellettetek?

#29 Nyilván nem csak az ő pénzéből vennénk a másik házat!

De számomra az a közös amibe mind a ketten bele is tettük a magunkét.

A pasim/férjem házába beköltözni nekem olyan érzés mintha albiban lennék. Csak a tulaj engedélyével lehet egy képet is felrakni. És erre még ott lesz anyós, aki ezt valószínűleg nyomatékosítja is majd

Én mindig is úgy éltem, hogy egy telken 2 ház, egyikben a nagyszülők, másikban mi.

A szüleim elváltak, a nagyszüleim meghaltak, így a párom ide költözött mikor megszületett a gyerekünk.

Hát nem jó ez így.

Van jó oldala is, de erősebb a rossz, hogy kb mintha csak bérlők lennénk itt. Már rég elköltöztünk volna ha találnánk egy megfelelő házat amit meg is tudnánk venni.

A szüleimnél is ez volt a gond...

Én nem ajánlom!

Talán igen.

De a saját szüleimmel pl nem...

29-nek!

21-es nem azt írta, hogy kizárólag annak az árából, hanem azt, hogy közösen vegyen egy másik házat a párjával.

Évezredeken, sőt, tízezer éveken át így éltek az emberek, a rokonság egymás közelében, egymást segítve, közösségi lényként. Valójában az a normális, a természetes állapot.

Nem is volt a gyerekvállalás sem ilyen szinte megoldhatatlan nagy életfeladat, mint most, és nem volt idősek otthona sem. A kiskorúakról és az elesett idősekről a közösség gondoskodott, igazából különösebb megerőltetés nélkül. Ez lenne a normális ma is, a széles egymás közelében élő nagycsalád, az összetartó közösségek.

Nem tudnék. Én mindig is jó kapcsolatot ápoltam anyósommal, férjem többször meg is jegyezte, hogy jól egymásra találtunk.

Aztán megszületett a babánk és minden a visszájára fordult. Örökösen nálunk lógott, mindenféle előzetes bejelentkezés nélkül megjelent napjában többször, el nem tudom mondani, hányszor lettem a budiról felállítva, mert jött látni a szerelmét (unokáját…). Az állandó okoskodásokról, kéretlen és valóban hasztalan tanácsokról nem is beszélve, amik persze főleg azért hatottak nagyon furcsán, mert persze nyilván az tudja a legjobban a gyereknevelést, aki már-már büszke rá, hogy a 4 hónapos babáját dobta oda az első szembejövő öregasszonynak, mert neki fontos munkája van, nem ér rá a gyerekével együtt lenni, de persze azért ő tudja a legjobban. Volt, hogy konkrétan úgy kellett kifelé rugdosni, mert már majdnem összecsináltam magam, de úgy nehéz elmenni a budira, ha ott lihegnek a nyakadban. A síró gyereket tépte ki a karomból és társai. És mi csak egy városban élünk, nem egy telken. Ha a férjem azt akarta volna, hogy ilyen közelségben lakjunk, akkor nem mentem volna hozzá.