Eszébe sem jut, hogy nekem ez kellemetlen vagy akár sértő lehet? Vagy tudja, csak nem érdekli?
Sziasztok! A férjemmel hosszú évek óta együtt élünk, a szüleinkhez viszonylag közel, de saját, külön lakásban. Már gyerekünk is van, önálló család vagyunk. Az anyja mégis még mindig főz rá, és hordja, küldi a kaját neki, illetve hívja őt el ebédelni.
Ez nem is lenne baj, nekem is küld néha anyám kedvességből ételt, évente néhány alkalommal. Főleg olyasmit, amiről tudja, hogy szeretem, de ritkán kerül az asztalra, mert pl. macerás az elkészítése. A férjemnek viszont nemritkán heti többször is képes főzni az anyja, babfőzeléket küld neki, pörköltet enni hívja el.
Tudom, "sose legyen nagyobb bajom", mégis zavar. Úgy érzem, azért eteti a férjemet hetente többször, és ilyen alap fogásokkal, mert talán azt gondolja, hogy én nem csinálok neki semmi rendeset, még egy nyamvadt pörköltet sem tudok összerakni, ezért neki kell helyettem is etetnie a fiát, mert szegény csak akkor kap valami normális ételt.
Nem tudom, hogy gyereknek néz engem, vagy bénának, de mindkettő rosszul esik. Ahogy az is, hogy időnként miatta megy pocsékba a főztöm fele, mert nem tudok róla előre, hogy a férjemet aznap az anyja szándékozik jóllakatni. Olyan, mintha semmibe venné a munkámat. Máskor az anyósom bedobozolt kajáját dobjuk ki romlottan a hűtőből. Minek főzzön folyamatosan két ember ugyanarra a háztartásra? Nem nyilvánvaló, hogy erre nincs szükség? Mások nem is csinálják ezt a felnőtt, különköltözött, családos gyerekükkel, legalábbis én még nem láttam rá példát. Nem is beszélve arról, hogy akkor sem kéne ennyire etetnie a fiát, ha egyedül élne, mert legyen már képes egy harminc fölötti ember ellátni magát.
Én azért költöztem el a szüleimtől, mert önállóságra vágytam, és alig vártam, hogy a környezetem is akként kezeljen. Ehhez képest most olyan, mintha egy kihelyezett gyerekszobában élnénk, ahol még mindig anyuci gondoskodik az ennivalóról. Vagy mintha az anyósom úgy tekintene az otthonunkra, mint valami kolira, ahová beköltözött a fia, és küldeni kell neki a rántotthúst, ahányszor csak lehet.
Az anyósomnak pontosan tisztában kell lennie vele, hogy rendszeresen főzök, mindig van itthon főtt étel, amit ráadásul a fia szeret is. A férjem is mondta már neki és a saját szemével is láthatta számos alkalommal, mikor itt járt. Ennek ellenére nem hiszi el, vagy mi?
Azt hittem, idővel megszokja, hogy a fia már nem szorul az ő ellátására, de az "egyél, vigyél, viszek neked, küldök neked, gyere enni" nem ritkul, sőt az utóbbi időben még intenzívebbé vált.
A férjem sem hiányolja az anyjától az ellátást, és engem is megért, de persze sokszor elfogadja, hogy ne bántsa meg.
Mostanában gyakrabban utasítja vissza, mint ahányszor elfogadja, de anyósomnak ebből nem az jön le, hogy nincs szükség/igény ilyen gyakran az ételre tőle. Minden visszautasítást egyszeri esetként kezel, és ugyanolyan sűrűn próbálkozik.
Néha magamban haragszom rá, úgy érzem, lekezelő velem szemben, amit csinál, és biztos tudja is hogy az, mert józan paraszti ésszel egyszerűen nem lehet nem tudni. Máskor elbizonytalanodom, hogy talán ez tényleg csak valami túlburjánzott "étellel szeretés" a fia felé, akit nem igazán tud elengedni, hozzám pedig az egésznek semmi köze, és lehet, hogy fel sem merül benne, hogy nekem ezzel kellemetlenséget okoz.
A kapcsolatunk egyébként kedves-illedelmes, de inkább formális, sajnos nagyon különbözőek vagyunk, nem igazán kerülünk egy hullámhosszra. Jól példázza ezt, hogy az itt vázolt szokása előtt is elképedve és értetlenül állok. Az én világomban a kirepülés, az önállósodás támogatandó dolog, létfontosságú a felnövő gyereknek, a szülőnek pedig büszkeség és megnyugvás, míg a túlgondoskodás, el nem engedés olyasmi, aminek semmi értelme és végsősoron mindenkinek árt.
Nem arra kérek javaslatokat, hogy hogyan "állítsam le", csak a motivációját szeretném megérteni, hogy miért csinálja ezt. Attól függően gondolkodnék el rajta, hogyan álljak hozzá, mit mondjak neki. Aki hasonló helyzetnek részese vagy tanúja volt bármelyik oldalról, kérem, ossza meg velem a tapasztalatait.
válasza:-Az, hogy a munkába küld a férjednek ételt az nem gond. A férjednek kell ennie napközbeni is valamit, nem egészséges egésznap étel nélkül lenni, aztán otthon ha hazáért felzabálni a hűtőt. Én örültem, hogy anyósom küld a férjemnek a munkába ételt, reggel aludhattam tovább, nem nekem kellett kaját csomagolni neki, több maradt itthon.
-Az, hogy munka után feljár enni az anyjához, az már gond. Ne az étel miatt veszekedj vele, hanem azért, hogy munka után miért az anyjával tölti az időt, ahelyett, hogy veletek lenne.
-Az, hogy anyós küld kaját nektek, az szintén nem akkora probléma, mint amilyennek te látod. Nekünk is küld csomószor kaját, én mindig megoldom annyival, hogy oké, holnap olyat főzök amit én és a gyerek szeretünk, de ő nem, ő meg egye a 3 napos rántott húst. Ha jó neki, akkor igazából mindketten jól jártok. Ti ehettek többször olyat, amit a férjed miatt nem szoktál főzni, spóroltak is egy csomót mert a férjedre nem kell főzni, és anyósod is boldog. Ha meg nem jó neki, akkor meg ő maga fogja visszautasítani az ételt.
Szerintem itt csupán annyival van probléma, hogy inkább az anyjával van, mint a feleségével meg a gyerekével munka után. Ezen kell mindenképp változtatnotok. Lehet, hogyha ezt a problémát megszüntetitek, az ételfelhalmozódás is megszűnik, mert ha nem jár hozzá mindennap a fia, csak heti 1x, akkor nem tud annyi kaját se küldeni. Az én férjem megoldotta annyival, hogy szimplán nem ment hozzájuk, ha hívták nem vette fel a telefont, és mikor ő akart menni, heti 1x, akkor felhívta őket, hogy na akkor ma felugrok hozzátok. Pár hét múlva, már a hivogatás is abba maradt.
válasza: válasza:
válasza: válasza:oh..:D pont ma írtam ki egy hasonló (vagyis hát nem igaz, de főzéssel kapcsoalos kérdést, aztán belinkelte nekem valami a te kérdésed, azt hitte ezt is én írtam ki)..:D
hát nagyon érdekes volt elolvasni és belelátni kívülállóként a problémába.
Igen valahol megértem, miért érzed azt hogy azt hiszi anyósod, hogy nem tudsz főzni de igazából szerintem sem erről van szó (főleg , hogy azt írod tulajdonképpen nem rossz a kapcsolatotok).. inkább tényleg arról lehet szó, hogy gondoskodni akar és jól esik neki főzni, gonsokodni a fiáról, bár őszintén én is azt gondolom, hogy ez valahol lehet , hogy nem egészséges.
Nyilván jó az, ha gondoskdonak rólunk, de így nem leszünk soha olyan önállóak... és ez bizony nem biztos, hogy szerencsés..
hát végülis, tényleg fel lehet úgy is fogni, hogy legalább nem kell neked annyit főzni, de megértem hogy zavar, hiszen nekem is az a problémám, hogy ritkán tudnék főzni és akkor sem nyílik rá lehetőségem sokszor mivel megcsinálja más helyettem és így nincs alkalmam rutin szerezni a főzésben.
válasza:Szerintem eszébe sem jut, ráadásul nem rosszból teszi.
Anyósom is ilyen típus, hogy neki a kajával gondoskodás a szeretetnyelve. Amikor még csak összeköltöztünk a férjemmel, és meghívtak ebédre, mindig kérdezte, hogy csomagolhat-e az ebédből nekünk, nem sért-e meg vele. Nem nagyon értettem, hogy min kellene megsértődnöm, mondtam is neki, hogy pakoljon nyugodtan, legalább nekem nem kell főzni a következő egy-két napban :)
Szerencsére azóta sincs ebből probléma, ha olyat főz, amint én nem szoktam, de a férjem szereti (tudja ő is, hogy melyek ezek az ételek - pl. csülkös bableves, káposztaleves), akkor mindig szól, hogy ha van kedve, menjen át enni.
Ha én a te helyedben lennék, nem fosztanám meg a mamit a főzés örömétől, én valószínűleg hatalmas könnyebbség lehetőségét látnám benne :)
Vagyis én valószínűleg megbeszélném vele, hogy melyik nap főz ő a férjemre, melyik nap készüljek én (engem az sem zavarna, ha akár 5 napot is vállalna egy héten), mert ne legyen az, hogy mindketten főzünk, és valakinek ki kell dobni a drága ételt. Nem tudom ez mennyire működne nálatok, de egy beszélgetést mindenképp megér a dolog.
válasza:Nem gondoltam, hogy ennyi választ kapok, látom van néhány olyan, hogy húha.
A 19-es szerintem messze jobban túlreagálta a kérdést azzal, hogy "emehetek a nagy facba", mint saját magam.
A 23-as is mérges, bizonyára ő irányította ide a 25-ös válaszolót is egy másik kérdéstől, ahol a hasonló problémát "dominancia kérdés marhaság"-nak nevezte. Köze sincs a dominanciához, ez a befektetett időről, pénzről, saját napi feladat megszervezéséről szól, de gondolom, neki nincs olyan feladata, ezért bele sem tud gondolni. Hadd illusztráljam példákkal azokat a frusztrációkat, amik a kérdésem kiírására sarkalltak:
1. Az az érzés, mikor főztem, de kiderül, hogy a fele fölöslegessé vált, mert a férjemet megetette az anyja: olyan, mint mikor játszol egy online játékkal, 1-2 óra alatt megcsinálsz jópár unalmas küldetést, megszerzel egy új páncélzatot, szintet lépsz vagy valami, aztán mentés előtt a játék lefagy és kidob, téged meg megbsz az ideg, hogy ennyit ültél előtte a semmiért. Ugyanez van nálam: azt akarom, hogy ha már megfőztem azt a sz@rt (értsd jól), akkor egye meg valaki, mert beleöltem az időmet és 3000 forintnyi alapanyagot. Lehetőleg ne kutyák és csövesek egyék meg.
2. Az az érzés, mikor valaki puszta jószándékból keresztbe tesz annak, hogy a saját feladatod ellásd úgy, ahogy neked praktikus és kedved van (mert megterveztem, mi legyen a kaja, mikor lesz időm megcsinálni, megvettem az alapanyagot), illetve az az érzés, hogy főznél olyat amit kedved volna megenni, de tele a hűtő kétnapos rántotthússal: olyan, mint mikor diákmunkát akarsz vállalni, hogy mountain bike-ra gyűjts, de kapsz anyádtól egy kontrás Csepelt használtan.
Tudom, mindkét példa sok ponton sántít :D, de az érzést jól hozzák.
A válaszokon elgondolkodva tisztázódott bennem, hogy valójában a gyerek születése óta eltelt hónapok brutális kajadömpingje miatt besokalltam, és mivel arra sem lehetett rábeszélni anyósomékat, hogy kevesebbet hozzanak (mert "ugyanmár, nem sok az"), átestem a ló túloldalára, és már minden apró bökkenőn, amit a váratlanul jött plusz étel okoz, jobban felhúzom magam, mint kéne.
A másik, amire rájöttem, hogy igazából a legnagyobb nyűg nekem a hétvégente idehozott raklapnyi étel volt, amin szerdáig nyammogtunk (és amúgy kimondottan utálom a többnapos, dermedtzsír-szagú, hűtőízű kaját). És pont ezt a részét tulajdonképpen már meg is oldottuk, ahogy korábban írtam.
Hétvégente már csak gyümölcsöt hoznak, meg túrórudit a kicsinek. Szerintem ennyi apróság pont elég, ha nem akarnak üres kézzel jönni.
Sokan írták, hogy ők örülnek annak, hogy megspórolnak egy csomó időt és pénzt a kapott étellel. Meg tudom érteni ezt is, de nem érzek ugyanígy. Nem akarom, hogy havi többtízezer forintnyi kajapénzt, rezsipénzt ránkáldozzanak olyanok, akik egyébként nem nélkülöznek ugyan, de spórolósan élnek, közben meg nekünk is van legalább annyi keresetünk, mint nekik. És viszonozni sem engedik, mert "jaj, nekünk nem kell, semmi nem kell, tényleg". A kisebb kedveskedések, ajándékok, szívességek természetesek, még az alkalmilag adott nagyobb összegek, ajándékok is rendben vannak (pl. ők fizették a babakocsit is, mikor jött a baba, köszönettel elfogadtuk), értem, hogy a szülő nem akar csak magáért élni, hanem az élete egyik célja, hogy segítse az utódokat. De az ilyen mértékű, folyamatos, szinte napi szintű áldozathozásból elég volt addig, amíg felnevelték a gyereküket, mostmár szerintem kicsit arrébb volna az egyensúly. Ez viszont már olyan téma, mint az ízlés, felesleges rajta vitatkozni, főleg idegenekkel.
Köszönöm mégegyszer mindenkinek!
válasza:"1.Az az érzés, mikor főztem, de kiderül, hogy a fele fölöslegessé vált, mert a férjemet megetette az anyja: olyan, mint mikor játszol egy online játékkal, 1-2 óra alatt megcsinálsz jópár unalmas küldetést, megszerzel egy új páncélzatot, szintet lépsz vagy valami, aztán mentés előtt a játék lefagy és kidob, téged meg megbsz az ideg, hogy ennyit ültél előtte a semmiért. Ugyanez van nálam: azt akarom, hogy ha már megfőztem azt a sz@rt (értsd jól), akkor egye meg valaki, mert beleöltem az időmet és 3000 forintnyi alapanyagot. Lehetőleg ne kutyák és csövesek egyék meg."
Ha megfőztem, akkor nyilván valami olyasmi, amit szeretek, ergo megeszem. Ha sok, akkor elteszem másnapra a maradékot.
Felnőttként amúgy nem igazan tud meghatni, ha egy játékot nem tudom elmenteni....
"2. Az az érzés, mikor valaki puszta jószándékból keresztbe tesz annak, hogy a saját feladatod ellásd úgy, ahogy neked praktikus és kedved van (mert megterveztem, mi legyen a kaja, mikor lesz időm megcsinálni, megvettem az alapanyagot), illetve az az érzés, hogy főznél olyat amit kedved volna megenni, de tele a hűtő kétnapos rántotthússal: olyan, mint mikor diákmunkát akarsz vállalni, hogy mountain bike-ra gyűjts, de kapsz anyádtól egy kontrás Csepelt használtan."
Megeszed amit főztél, a másik meg megeszi a kétnapos rántott húst.
A biciklis példád megintcsak röhej. Örülnék, hogy anyám erőn felül vett egy biciklit, csak hogy ne kelljen még dolgozni mennem. Ha anynyira vágynék a másikra, akkor is megköszönném és használnám is, de mellette csak elmennék dolgozni.
Te amúgy hány éves vagy, 14?
Nem, azt gondoltam, te vagy tizennégy.
A kérdést megtárgyaltnak, a dolgot megoldottnak vehetjük, attól függetlenül, hogy te meg én továbbra sem értjük meg egymást, nem is az volt a cél. Persze a te véleményed is egy szempont, kösz, hogy leírtad.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!