Párom közölte, hogy ő a közös gyereket nem fogja elvinni a szüleimhez, mert ki nem állhatja a kutyab. zikat. Mit lehet tenni?

Azért maradjunk annyiban hogy a kutyatartók legnagyobb része, irreálisan szerelmes a kutyájába, mindent megenged neki, és nem szól rá amikor ráugrál a vendégre, belemászik az arcába miközben eszik, stb.

Ez rohadtul nem normális. Mondom ezt úgy hogy világéletemben volt kutyám, macskám. De nem a házban bent. Ha meg bent van akkor legyen olyan szinten jólnevelt, hogy rögtön hallgat a gazdájára, hogy mit szabad, mit nem.

Sajnos nagyon sokszor megkapom, hogy én miért utálom az állatokat meg stb., mikor nekem is van állatom, és jól tartom, csak azért mert nem viselem el, hogy átmegyek valakihez vendégségbe, és folyamatosan ugrál rajtam a kutya, nem lehet tőle enni, beszélgetni, és ő ezt normálisnak tartja, gügyög hozzá össze-vissza.

Egy dolog szeretni az állatokat, és egy másik, beteges dolog, amikor mindent megengedsz a háziállatodnak, még többet mint a gyerekednek engednél, azt nem tartom normálisnak, és sajnos ez a jellemző.

Sok kutyabarátnak magába kéne nézni és logikusan elgondolkodni, hogy miért kell pl. sárosnak lennie a vendégnek amikor bejön a kapun mert összeugrálja a kutya? Vagy miért kell bárkinek elviselnie, hogy egy állat, legyen az akármilyen tiszta, ott van az asztalnál, nyalogatja az ember karját stb., miközben esznek?

Ez alapvető műveltség szerintem, hogy az ilyen dolgokra odafigyel az ember, hogy az ő hobbija, kedvelt dolga miatt mások ne szenvedjenek. Ez a legtöbb kutyatartóban nincs meg.

21: Igen, sajnos egyet kell értenem veled, 18-as hozzászóló vagyok. Ezt tapasztaltam. Ami számomra a legbosszantóbb, hogy én vagyok a hülye, szívtelen, mert éppen nem hagyom vagy nem tolerálom, hogy nyalogat a kutya össze-vissza, nem gügyögök hozzá és persze nem adok neki minden lószarból, amit éppen eszek, értem itt pl. fagyi (wtf? nyalogatja kezedről...), a chips és az egyéb ilyen dolgok, amik szerintem marhára nem tesznek jót annak a szerencsétlen állatnak. Szóval kellene az a határ. gyerekkoromban is és mikor nagyobbak lettünk is végig voltak állataink, kutyák, macskák, de ennyire betegesen soha nem viselkedtünk velük.

Egyébként nem tudom, hogy mi váltja ki belőlük ezt a viselkedést, hogy tényleg szinte nagyobb becsben van tatva, mint pl. a párja vagy neadjisten a gyereke.. nem tudom mi ennek a pszichológiája.

Nálunk az én szüleim szinte szerelmi háromszögben vannak a kutyájukkal.

Mi próbáltunk alkalmazkodni, de ők nem nevelik azt az állatot. Viszonylag nagyobb testű kutya, mondjuk mint egy roti.

Családi házban laknak nagy udvarral, a kutya mégis bent van, nem képesek addig elzárni, amíg pár havonta 1-2 órát ott voltunk.

Nem is zavart volna, ha nem mászott volna a kajánkba,nem borított volna fel, nem úsztunk volna a nyálban. Minden alkalommal vagy szétszedte a ruhánkat, vagy felsértette a karom (még mindig ott vannak a nyomai). Igen ez neki játék, ő a 73kilójával rámugrik, én 45kg vagyok, majd össze csinálom magam olyan nehéz.

Nem a kutyával van a baj,hanem hogy nem nevelik meg.

Mindig úgy néztünk ki hazafele,mint a menekültek, mostanában nem járunk hozzájuk.

Ha fontosak lennénk,pár órára igenis el lehet zárni, nem lesz semmi baja vagy neveljék meg.