Hogyan dolgoztátok fel a cicátok halálát?

Átéltem már egy jó párszor sajnos.

Volt, hogy számítottam rá, amikor 2 beteg cicámat el kellett altatni, amikor egy öreg cicám elment, s nem jött vissza. Tudtam, hogy el fog menni.

De volt mikor nem számítottam rá, kicsi cicáink voltak 4-en akiket kutyák öltek meg. Volt pár napos cicám, aki már betegen született, majd nem is élt sokáig. Egy fekete cicám is elment, s nem jött vissza, de ő nem volt öreg.

Volt rengeteg, akikre már nem emlékszem, hogyan haltak meg, mi lett velük.

A környezetem sehogy, őket nem érdekelte "csak egy macska", el voltak foglalva a saját dolgaikkal, más állataikkal.

A játékaikat megtartottam többi cica játszott velük, meg a képeiket is. Egy pokrócot kellett elégetni, mert fertőző bélbetegsége volt a cicának, akit el kellett altatni.

Többször megfordult a fejemben, hogy soha többé nem kell semmilyen állat, mert olyan nagy fájdalmat nem tudok elviselni, amit az elvesztésük okozott. Aztán végül mégis újra és újra be mentem a menhelyre, mert ha én nem veszem gondjaimba azokat a szerencsétlen sorsú állatokat, akkor eggyel kevesebb esélyük marad a jobb életre...

Minden alkalommal hibáztatom magam, mert nem voltam elég figyelmes, nem vigyáztam rájuk, hagytam őket elmenni...

Viszont, ha egy cica elmegy, talán egy másiknak esélyt adhatok a jobb életre és nem kell a menhelyen sínylődniük. Mindég azokat választom akiknek a legkevesebb esélye van arra, hogy örökbe fogadják.

Nos, nekem nem halt meg, csak eltűnt az első macskám. Mondjuk, nem tudtunk nagyon megbarátkozni, hisz csak egy hónapot volt velünk :( Amúgy benti cica volt, akkor tűnt el, mikor én épp kirándultam és másra volt bízva.

Én rengeteget kerestem, miközben a családom le se sz*rt, mert szerintük ha visszahoznám, akkor is elmenne újra.

Kérdések:

1. Számítottam-e rá? - Nem, egyáltalán.

2. Hirtelen történt? - Igen, pedig megbízható emberre adtam :(

3. A környezet? - Mint írtam mindenki lekakilt.

4. Szabadulni az emlékektől? Mivel én fotogén (NEM selfies!) vagyok (járok szakkörökre is) volt róla sok képem. Valahogy meg is akartam szabadulni tőlük, de nem is... hisz emlék egy családtagról. Végül mindent megtartottam, de SOHA nem néztem reá és valamiért nem is akarok.

Más cica? - Nem!

Hibáztattam-e magam? - Nyilván. Bár, 1 hónap rövid idő, mégis tartalmas volt, és nagyon hozzámnött.

Még egy héttel az eltűnés után is kerestem. Ekkor találtam egy kóbor macskát, akit nemrég hagyhatott el az anyja. Szegény cica nagyon engedelmes volt, és rettentő dorombolós akkor is ha csak simiztem az út szélén. Viszont a soványsága nagyon megrémisztett... Hazavittem, és egy étel kedvéért adtam neki tejet és húst (ebédről megmaradt). Ő már kinti-benti cica lett, és a mai napig itt áll. Pedig őt SOHA be nem zártuk, és bármikor kimehetne, de nem megy... így lett egy új cicám.

Nagyjából a mai napig nem dolgoztam fel, pont azért talán mert nem számítottunk rá, nagyon hirtelen történt. Nem volt már fiatal cica (16 éves) de remekül tartotta magát. Aztán egyik este leszaladtam a boltba, fél óra múlva kaptam a telefont, hogy az utcánkban lakó "hölgy" kutyái ismét kiszöktek és megölték az én drága öreg cicámat. Volt, nincs, kész. Sokkot kaptam, a "hölgyet" nem hatotta meg nagyon a dolog, ahogy a környezetemet sem. Én még most is sírva írom ezeket a sorokat annyira megviselt, fél éve történt. És talán azért is nehéz feldolgozni mert nem az utcán történt, hanem a kutyák rontottak be hozzánk, nem a cica ment rossz helyre.

Van még két másik cicánk, szóval nem szabadultunk meg semmitől, de nem is akartam. Hibáztattam magam az elején, hogy miért nem erősítettük meg jobban a kerítésünket, miért hagytam kiszaladni a lakásból mielőtt elmentem, miért nem gyanakodtam amikor elfele menet láttam az utcán a két kutyát, de a tényen úgysem változtat. Mára már csak a fájdalom maradt...