Hogyan tudtátok feldolgozni a kutyátok elvesztését?

Sok idő, és másik kutya. Nem pótlék. De tényleg segít a feldolgozásban.

Első kutyám elvesztése után még nem volt másik kutyám, nem bírtam otthon megmaradni szó szerint. 4 hónap múlva jött az új kutya, de tenyésztőnél már látogattam, tudtam, hogy nem bírom kutya nélkül.

Utána kicsit később már két kutyát tartottam. Mindig segít kicsit az, aki megmaradt (sajnos már kettőt veszítettem el azóta is), de van, amikor a megmaradt kutya ugyanúgy szenved és gyászol. A legutóbbi esetünk ilyen volt. Féltem másik kiskutyát hozni, mert nagy volt a korkülönbség, de az az igazság, az egyedül maradt kutyán is segített. Nekünk is. A társaság, az, hogy muszáj vagy vele foglalkozni. Ettől még az elveszített emléke ugyanúgy ott lesz minden sarokban, és fájni is fog, de fokozatosan könnyebb lesz... én úgy gondolom, azért is, mert az ember nem tudja elfojtani az emlékeket, de ugyanakkor arra sincs módja, hogy csak azokban dagonyázzon, hiszen törődnie kell valakivel, aki egy kicsit a régi kutyára is emlékezteti. Szóval az emlékek újra meg újra előjönnek, és ez hozzájárul a feldolgozáshoz, mert nem úgy jönnek elő, hogy "abban a sarokban Buksi szokott feküdni, és most üres", hanem hogy "abban a sarokban Buksi is hogy szeretett feküdni". Ettől az embert még kerülgetheti a sírás, de mégis valahogy más, valahogy könnyebb... nem tudom, mennyire sikerült érthetően átadnom.

Menhelyről volt az első utcamix kutyusom. Sokat volt a rácsok mögött, már 5 éves volt, amikor kihoztuk és nagyon félénk, de szelíd kutyus volt, idővel pedig rettentően hálás.

Amint 17 éves korában itt hagyott örökre, először magamba fordultam és éreztem, hogy egyre lejjebb süllyedek a lelki világomban, már élni sem volt kedvem, azon gondolkodtam, hogy utána megyek, de akkor beugrott, mivel tudnám megnyugtatni magam. Azzal, ha az elhunyt kutyám nevében megmentek egy hozzá hasonló sorsú kutyust, szóval lementem a menhelyre és kihoztam a második utcamix kutyusomat. Nyilván nem felejtem az elsőt és örökké hiányozni fog, de az új kutyus mentése és a róla való gondoskodás nagyon sokat segített, hogy sikerüljön tovább élnem az életem és gyógyítsa a nagyon mély lelki sebemet.

Elvesztettem a németjuhász kutyámat, 4 macskámat már. Nehéz volt.

A húgom is meghalt na az volt a legnehezebb. Az embernek dolgoznia kell önmagán, én sok könyvet olvastam a témában.

Sok idő volt.

Nagyon nehezen.

2 napja veszítettem el én is a kis csajomat. Iszonyú nehéz, holott 4 hónapja közölték már velem, hogy menthetetlen beteg.

Nekem nem sikerült a négy hónap alatt se elfogadni a gondolatot, hogy közel a vég… nah de, hogy utol is ért… ez kegyetlen.

Próbálom elfoglalni magam és ha eszembe van akkor a szép emlékekre gondolni vele kapcsolatban de nem egyszerű. Nem tudom mennyi idő lesz megtanulni nélküle élnem.

"A húgom is meghalt na az volt a legnehezebb."

Még szép... Hogy lehet a húgodat egy lapon említeni az állatokkal?...

Nem egyszerű, én azzal próbáltam nyugtatni magam hogy mindent megtettem hogy sok időt tölthessünk együtt, igyekeztem mindent megadni neki és igyekszem inkább arra koncentrálni hogy milyen jó hogy ennyit lehettünk együtt, ennyi emléket szerezhettünk, mert másnak még ennyi se jutott, van aki ezt az érzést soha se tapasztalja meg.

Próbáld elfogadni hogy ez egy természetes dolog és most már egy kis része mindig veled lesz!

Ha hiányzik, az csakis annak a jele hogy mennyire szeretted!

4 hónapja ( lassan 5 hónapja) veszítettem el a gyönyörű kislány kutyámat 14 éves korára és agusztusban volt a születésnapja. Még mindig hiányzik, sokat gondolok rá, és hiányzik. :( De tudom jobb neki nem fáj semmi, csak nagyon nehéz nélküle. :( Így még nehezen meg a feldolgozása. :( A hiánya. :(

Mindenkinek kitartást.! :) Idő elvileg segít.

Erőt és kitartást aki elveszítette a kis családtagját.! :)