Mennyi idő amíg sikerül egy kutya elvesztését feldolgozni? Segít-e ebben pár hónap után egy új kutya?

Nálam például segített, nagyon sajnálnám ha az előzőleg elpusztult kutyám helyett nem lenne a mostani mert egy nagyon jó kutyám lett helyette.Bár ha nem halt volna meg nem így alakult volna, de a lényeg az,hogy a mostani kutyám méltó az előző kutyám helyének "betöltésére".

VISZONT

Mikor elhoztam az új kutyámat mindig az előzőt kerestem benne.Sokszor felmerült bennem a kérdés,hogy ő miért nem úgy cselekszik ahogy az elődje tette volna...Mivel kistestű kutya volt én felengedtem az ágyba és ő mindig a párnánál feküdt az új kutyám meg nem akart az ágyban aludni egy darabig erőltettem aztán nem.De néha ő is odaszokott feküdni.Meg a régi kutyám kedvenc foteljében is mindig ott ül, úgy ahogy azt az előző kutyám is tette.Persze már 6 év eltelt így sokkal könnyebb nekem.

Tehát idő fog kelleni az új kutya befogadásához mert ő ugyan nem tudja de hatalmas feladat áll előtte: pótolni a pótolhatatlant.

Én azt gondolom, ez attól függ, szerelem lesz-e első látásra.

Én rettenetesen szeretem a kutyákat, de nem minden kutyafajta való hozzám. Engem igazán a rosszcsont, örök vidám tacskó/spániel beütésű kutyák tudnak boldoggá tenni, akiktől megőszül az ember, mert mindig azon törik a fejüket, ami nem szabad. Bár az is igaz, életem kutyája nem kifejezetten ebbe az ördögfióka kategóriába esik, ő inkább azzal varázsolt el, ahogy ragaszkodik hozzám, ahogy őrzi a papucsomat, ahogy bohóckodik és rám mosolyog.

Én egyszer menhelyről hoztam haza egy kiskutyát, rögtön egy kutyám halála után. Nagy álmom volt, hogy megmentsek egy kutyát, de itt őszintén szólva melléfogtam. A kiskutya 4 hónapos volt, túl késő volt már ahhoz, hogy kialakuljon benne az a fajta kötődés, ami nélkül én nem tudok boldog lenni egy kutyával. 4 éve van velem, de igazából tök jól el van nélkülem. Sokkal inkább a többi kutyám társaságát keresi. Én is hibáztam sokat, de vannak kevésbé kötődő kutyák. Ezek nekem nem valók.

Tehát ő nem tudott megvígasztalni a kutyám halála miatt, de nem is emiatt hoztam ki, hisz több kutyám volt akkor is.

Én azt gondolom, hogy egy nekem való, kötődő kis rosszcsont jobban megvígasztalt volna.

De hogy ne rizsázzam túl:

ne lepd meg! Válassza ki ő. És hagy szülessen meg benne előbb a vágy egy új kutyára. Hagyj ennek időt.

De ne meglepetés legyen. Egy kutya jó esetben 15-20 évre szól. Ha most rosszat választasz, 15-20 év boldogságot veszel el a párodtól is és a kutyától is, aki egy hozzá való gazda mellett boldogabb lett volna.

És amikor a párod választ, akkor is próbáld arra ösztönözni, hogy várja meg azt az érzést, hogy igen, Ő az, ez a kiskutya/nagykutya tartozik hozzám. Én többször is voltam olyan helyzetben, amikor belémvágott ez a felismerés, csak épp telt ház volt idehaza. A menhelyi kiskutyát nem így választottam. Aranyos volt meg minden, de semmivel sem fogott meg jobban, mint a többi menhelyi kiskutya. Meg kellett volna várnom azt a kiskutyát, aki nekem való, hogy mindketten igazán boldogok legyünk.

Szerintem még ne válassz neki másik kutyát. Várd meg amig benne is megszületik az elhatározás, hogy szeretne egy másikat.

Amikor az én 13éves malamutomat el kellett altatni, mert beteg volt, sokáig nem bírtam kutyára nézni. A kutyás helyeket is kerültem egy ideig. Aztán sok idő múlva néha-néha elkisértem a szomszédokat a kutyáikkal való sétára, illetve néha a barátnőm kutyájával sétáltam, de nem akartam másik kutyát.

7 év telt el, mire úgy éreztem kell egy barna szempár aki örül nekem, ha hazaérek.

Azóta már újra van kutyám, jelenleg már 3 éves.

Szóval szerintem várd meg amig ő is akarja.

Ja ! Én is más fajtát választottam, jelenleg egy közepes méretű labradorom van.

Én valahogy mindig is a gyerekkori Csöpimet kerestem a kutyáimban. És nálam nem ütött vissza az, hogy megtaláltam. Ő tacsikeverék volt, de csak amikor egy spániel mozdulatában megláttam Őt, akkor jöttem rá, hogy spániel is volt benne. Így tudatosan spánielkeverék utódot kerestem. Pontosabban fedeztettem Csöpi kölykét spániellel, de ezt nem reklámozom, mert többé nem szaporítok. Csöpi kölykei egész mások voltak, mint Csöpi, de az unokái közt 2 nagyon rá ütött. Érdekes, mert ők meg fiú kutyák, és mégis. Csöpi fekete volt, ők vörös és szőkék, és mégis ők hasonlítanak rá rettentően. Ugyanaz a rosszcsontság, ugyanaz a ragyogó szemek. De egy sor tulajdonságuk teljesen egyedi, teljesen más. És ez nekem nem csalódás. Egyáltalán nem hasonlítgatom őket, csak néha meglepődök: Istenem, mintha a Csöpit látnám. És ilyenkor elfog valami melegség. Valami nagyon vígasztaló érzés.

Mondjuk nekem sosem voltak fajtiszta kutyáim, tehát van bennük épp elég különbözőség, hogy talán emiatt nem okoz gondot a hasonlóság.

Múltkor valaki elhívott egy kutyushoz, nézzem meg, mennyire olyan mint a Csöpikém volt. Annyira készültem a találkozásra. Elképzeltem, milyen lesz újra belenézni azokba a gyönyörű meleg barna szemekbe. Láttam magam előtt feketén, kócosan, ragyogó pofával, hófehér mellénykével, mint amikor megkaptam 11 éves koromban és első látásra szerelmesek lettünk, pedig egy puli volt beígérve, és végignyalogatta mindenki lábujját. Láttam, ahogy gyakran tette, hanyatt vetette magát és össze-vissza járt a farka, miközben tele szájjal vigyorgott.

És amikor megláttam a kis fekete kutyát, akkor valóban a csalódás járt át. Nem hasonlított egyáltalán a Csöpikére. Nem volt se fehér mellénye, nem volt olyan szép a szeme, nem voltak olyan formás kis görbe tacsilábai.

34 éves vagyok, itt vannak velem az unokái, de még most is itt bőgök, annyira hiányzik.