Hogyan lehet feldolgozni az imádott kutyus elvesztését?

Az idős kutyusom rohamosan épült le az utóbbi 1-2 hónapban. Tegnap estére lebénult, már két napja nem evett, nem ivott. Meghoztuk a döntést, hogyha megéri a reggelt, elengedjük.

A doki azt mondta próbálkozni tud, meghosszabbíthatja az életét pár héttel, de ne fűzzünk már túl nagy reményeket a felépüléséhez, öreg és lebénult, tudomásul kell venni. Őszinte véleményt kértünk, amelyre fejbiccentéssel az volt a válasz, hogy engedjük el és a kutyuson is azt éreztem, hogy feladta. Elfeküdt és szó nélkül tűrte a szurit, mintha tudta volna, hogy megszabadul végre a kínoktól.

Zokogtunk, a doki próbált megnyugtatni, hogy ez a lehető legjobb döntés az ő helyzetében, nagyon kedves és együttérző volt.

TUDOM, hogy ez volt a helyes döntést, de képtelen vagyok tegnap este óta abbahagyni a bőgést és egyszerűen azt érzem, hogy soha nem is leszek túl ezen az élményen.

Amikor az ember az ölébe fog egy pihe-puha nyüszögi kiskutyát, sosem gondolná, hogy tizenpár év után mennyire borzasztó lesz elengedni.

Együtt sírtunk, amikor elhoztuk a mamitól, sírva könyörögtem mellette, amikor babéziás lett, 3 hónapot voltam vele itthon, amikor műtötték a térd ízületét, együtt gyógyultunk, fejlődtünk, rehabilitálódtunk. Hatalmasat küzdöttünk együtt, egymásért és most vége. Nem tudtam megmenteni és erőt adni neki a továbbiakhoz. :'(

Nálatok meddig tartott, mire már sírás nélkül tudtátok venni a hétköznapi akadályokat? Mire már nem láttátok őt mindenben a lakásban?