Miért ítélik el sokan azt, aki jobban szereti a kutyáját mint a családját?

Mert az egyik legjobb dolog az ítélkezés és másokon való csámcsogás, azért.

Mindenkinek más a szociális interakció szükséglete, tehát lehet teljesen normális egy ilyen élet ha engem kérdezel.

Viszont egy kutya nem tud mindent megadni amit egy ember.

Aki elítél bárkit ilyenért, az lelkileg nyomorék.

A nagyapám halála után a nagyanyámnak hihetetlen szoros élett a kapcsolata a kutyájával. Párszor viccesen meg is jegyeztük, hogy sosem szeretett még ennyire senkit. Csak mosolygott rajta. Az és a nagybátyám messze laknak tőle, viszonylag ritkán találkoztunk. És a normális gyász után ahelyett, hogy teljesen leépült és magába fordult volna, rájött, hogy mennyi szeretetet, kötődést, élményt kaphat a kutyájától. Mindig voltak állatai, de az a kutya volt az első, amelyik a lakásban élt, mindig vele volt, sőt, idősebb korára az ágy végében aludt.

"Mert ez abnormális, beteges."

Attól még, hogy neked sose volt kutyád, vagy fogalmad sincs róla, milyen egy kutyát szeretni és milyen az amikor a társad egy kutya, attól még nem kell abnormális és beteges dolognak titulálnod ezt a jelenséget. Ennyi erővel rád is mondhatnánk, hogy abnormális vagy, mert nem szereted a kutyákat. De nem mondjuk, mi elfogadjuk, hogy lelkiszegény vagy.

"Viszont egy kutya nem tud mindent megadni amit egy ember."

És egy ember sem tud annyi mindent megadni, amit egy kutya, vagy más háziállat. Az emberek nem ugyanazokra a dolgokra vágynak. Nem mindenki akar családot, házasságot, gyereket. A gondoskodási vágy kielégítésére pedig egy háziállat kiváló. Engem a kutyám megmozgat, aktívabbá tesz, és segít lazítani, sok emberrel ellentétben.