Mit tudok tenni ha belém nevelten viszolygok a munkától? (bővebben lent)

Nem a munkától viszolyogsz, hanem a kudarctól. Ezt le kell győznöd saját magadban, emelni kell az önbizalmadat stb.

Meg jó lenne, ha találnál olyan dolgot, amit élvezettel csinálsz, amit nem tartasz fárasztónak vagy unalmasnak.

Egyébként megy egyszerű: fel kell nőni! :)

Hát meg kell erőltetned magad... De komolyan. Szerinted mindenki más alig várja már, hogy dolgozni menjen? Biztos ilyen is van, de azért nem ez a jellemző.

Speciel én akkor is biztosan dolgoznék, ha megnyerném a lottót, és nem kéne, de az is biztos, hogy nem így, ahogy most teszem... És ezzel sokan vagyunk még így. :(

Egyébként ne ess kétségbe, nincs olyan munka, amibe egy idő után ne fásulna bele az ember, még akkor is, ha alapvetően szereti. Tudod: Jóból is megárt a sok!

Én a munkával mindig úgy voltam, hogy meghalok, ha valamit nem kell csinálni. Amíg valamiből a maximálisat ki nem hozom, addig érdekel, hajtok, élvezem, aztán egy idő után átmegy a dolog unalmasba, mert már nincs benne semmi új, semmi olyasmi, ami hajtana előre. Ilyenkor szoktam váltani, ha tudok.

Én is úgy látom, hogy inkább azzal van baj, még nem nőttél fel!

Próbáld meg átnevelni magad! Az én családom is elképesztő útravalót adott: abban nőttem fel, hogy a pénzzel nem kell, sőt nem szabad foglalkozni, mert az alantas dolog, bízzak mindent a szüleimre, majd ők megoldják. Anyukám életében nem dolgozott egy évet összesen. Amikor egyetemistaként mégis elvállaltam egy munkát, mert már nagyon untam, hogy ők adják a pénzt, ezért ők határozzák meg, mire költhetek, rengeteg szidást kaptam, hogy mégis hogy képzelem, hogy dolgozom. Nem is bírtam sokáig, felőrölt az a helyzet, hogy minden áldott nap felhívtak, hogy mekkora hülye vagyok, amiért dolgozni járok.

Most romlott az anyagi helyzetük, ezért egyáltalán nem tudnak támogatni. Tehát megint elmentem dolgozni. Szerencsém volt, ismerős ajánlotta a munkát. Anyukám amint ezt megtudta, felhívott és közölte, hogy most azonnal mondjak fel, az egyetemen kérjek egyéni tanrendet és költözzek hozzájuk vidékre, így nem kell majd dolgoznom. Hetekig ment ez a huzavona, teljesen felőrölt. Azt hallgattam, hogy ilyen alantas munkával (titkárnő jellegű) elpocsékolom a tehetségem és egyáltalán hogy merült fel bennem ez az őrület.

Az a szerencsém, hogy olyan barátom van, aki teljesen más szellemben nevelkedett, náluk az az alapfelállás, hogy mindenki dolgozik, a fiúk már egész kis koruktól mentek nyaranta az apuka műhelyébe dolgozni. Ő teljesen kiakadt azon, amit a szüleim csinálnak, mert pontosan azt látta, hogy amikor már látszott, hogy muszáj munkát vállaljak, egyszerűen nem bírtam magam rávenni, hogy megírjam az önéletrajzom, és amikor nagy nehezen megírtam, nem mertem elküldeni. Kaptam tőle néhány iszonyatos fejmosást - a végén azt is közölte, hogy oké, ha elfogy a pénzem, ő nem tart el engem, és mivel a szüleim sem tudnak ugye támogatni, így lényegében hajléktalanná váltam volna. Na akkor beparáztam, és érdekes módon, egy hónap alatt három részmunkaidős, egyetem mellett is végezhető helyet is találtam!

Mondjuk még mindig nagyon nehezen veszem rá magam, hogy bemenjek és csináljam, viszont egyrészt tudom, hogy nincs mese, ezt nem szúrhatom el, mert akkor mehetek a híd alá (igen erős motiváció!), másrészt azt is megkaptam a barátomtól, hogy ő nem tudna elviselni egy lusta nőt maga mellett - ami érthető is, mert ő rengeteget dolgozik azért, hogy jól élhessen. Egyébként ez is elég erős motiváció, miután azt látom, hogy reggeltől estig dolgozik és tanul, egyszerűen nincs pofám otthon ülni és nem dolgozni.

Esetleg nálad is működhetne az, hogy megpróbálod magad függetleníteni a családodtól. Persze nehéz, ha mindig ott vannak, de ennél jobb megoldás szerintem esetedben nincs. Beszélgess sokat olyan barátokkal, akik dolgoznak már, kérdezd őket a munkáról, és hogy hogy élik meg a dolgot. Így legalább lesz egy képed, mi a cél, amit el kell érni.