Akik a 90-es években voltak gyerekek, Ti hogyan ünnepeltétek a karácsonyt és mi az, amit a mai napig megtartottatok belőle?

Nem igazán volt karácsonyunk.

Szegények voltunk.

Anya, apa is betegek voltak.

Ajandekunk sosem volt, fánk is ritkán.

Örültünk, ha ettünk.

Csoda, hogy túl éltem a gyerek korom.

Volt amikor teát vacsoráztam.

Biztos ki fognak alakulni a saját karácsonyi szokásaink, de nem szeretnék görcsösen ragaszkodni a gyerekkori karácsonyaimhoz, mert úgysem attól lesz jó, ha azt másolom.

Inkább csak annyi lenne a célom, hogy a kisfiamnak is olyan varázslatos hangulata legyen olyankor, mint nekem volt. De mivel nem biztos, hogy neki ugyanaz tetszene, illetve sokat változott azóta a világ, így én egyelőre csak sodródom az árral, és figyelem, hogy mire hogy reagál, ami jól sül el, azt megtartom 😀

Utáltam a karácsonyokat, és minden évben alig vártam, hogy január 2 vagy 3 legyen, és lehessen végre visszamenni a normális kerékvágásba.

A karácsony előtti minden év szeptemberétől ment a mártírkodás, hogy milyen nehéz kitalálni, hogy ki mit kapjon. Aztán a régi, használatlan és használhatatlan ajándékok kiásása a szekrény mélyéről, és továbbajándékozási (vagy visszaajándékozási) céllal becsomagolás, felcímkézés. Majd azon mártírkodás, hogy milyen sokba fog kerülni, hogy a fennmaradó személyeknek és gyerekeknek mit kellene venni, nagyjából ugyanakkora értékkel (kb 40-es létszámról beszélünk, anyám, apám testvérei és házastársai, plusz gyerekei, plusz az én négy nagyszülőm). A karácsony előtti 1-2 hét megint anyám mártírkodásával telt (hogy neki mennyit kell dolgoznia, hogy legyen rendes bejgli meg minden karácsonyi étel, meg legyen kitakarítva is (akkor még minden évben volt hó, és én mindig a hólapátolást választottam, mert azt nem lehetett abbahagyni, mert reggelre majdnem mindig újra esett, és addig sem kellett őt hallgatnom). Aztán december 24-től január 1-ig minden napra valami program, vagy mi mentünk azokhoz, akikről egész évben azt hallgattam, hogy mennyire utáljuk őket, mert koszosak/lusták/alkoholisták/stb., vagy ők jöttek hozzánk. Naponta cserélődő rokonok és helyszinek. Képmutatás, szeretjük egymást, milyen kár, hogy csak egyszer egy évben találkozunk, és hasonló boldogságos dolgok, miközben megkaptuk a 286. pár ronda karácsonyi zoknit, vagy a 26. pulóvert, vagy az 52. sapkát, és amiket soha életünkben nem hordtunk, de pár év múlva odaajándékoztuk az éppen belenövő unokatestvéreknek, akik éppolyan "boldogok" voltak vele, mint annakidejen mi. Dec 31-én kötelező berúgás azokkal, akiket azért utálunk egész évben mert alkoholisták, január elsején józanodás, és végre másodikán, ha esetleg nem is volt suli, de legalább senki sem jött és mi sem mentünk sehova.

Az én válaszom a mai napig az a "várod a karácsonyt?" - kérdésre, hogy nem, nem várom. Pedig ez nem a 90-es években volt, hanem jóval előtte. De hiába telt el sok évtized, nem tudom elfelejteni a régi rossz emlékeket. Nem emlékszem olyan karácsonyra, ami szép lett volna. A párom szerencsére hasonlóan érez, hasonló gyerekkora miatt. El szoktunk utazni, vagy síelni, vagy valami meleg országba napozni. Egymást sem ajándékozzuk kifejezetten karácsonyi ajándékkal, viszont egész évben ajándékozzuk egymást, csak úgy, csak azért, mert tudjuk hogy a másik örülni fog annak, amit veszünk vagy készítünk neki akkor, bármilyen indok nélkül.

Szerencsére a megmaradt rokonok, akikkel úgy-ahogy tartjuk a kapcsolatot néha telefonon, ők is örülnek, hogy nem kell azon aggódni hogy mi a fenét vegyenek nekünk vagy mi nekik, és egy vagyonba sem kerül egymás vendégül látása és megajándékozása. A gyerekkorom rokonai pedig elkoptak, vagy meghaltak, az ő gyerekeik valószínűleg ugyanúgy utáltak minket, ahogy mi utáltuk őket.

Szüleim elváltak.

Apukámmal maradtam kizárólagos felügyeleti jogon. Anyukám egy ideig még keresett majd lelépett egy gazdag pasival külföldre, neki a családja sem keresett soha.

Apukám egy kórházban dolgozott/dolgozik elég magas beosztásban. Állandóan csörgött a telefon, folyton be kell ugrania valamiért.

Karácsonyfát behozta és én egyedül díszítettem. Étel otthon soha semmi extra nem volt, Karácsony másnapján a mamáéknál volt töltött káposzta, rántott husi és az én személyes kedvencem hatlapos süti.

Annyira nem volt nagy dolog a karácsony nekem

Agybaj volt az egész 3 nap :D

24-én mentünk ebédre mamámékhoz, este otthon voltunk hármasban szüleimmel.

Aztán 25-26 mentünk egyik mamámékhoz, másik mamámékhoz, nagynénémékhez, és ők is mind jöttek hozzánk, nem volt 2 nyugodt perc. Néha apum nagybátyjáékkal is vendégeskedtünk egymásnál, de velük nem minden évben. Kisgyerekként nem lett volna rossz muri, ha nem lett volna minden felnőtt a családban sík ideg. :D

Most felnőttként valamennyire hasonló, 24-én ebédre megyünk párom szüleihez, utána elutazunk a szüleimhez, még aznap beugrunk mamáékhoz (akiknél régen családi ebéd volt aznap - sajnos a másik mamám azóta elhunyt (azt a papám soha nem is ismertem) szóval ők már kimaradnak), aztán hazamegyünk és négyesben elvagyunk, másnap átmegyünk a nagynénémékhez, és vagy 25-e este vagy 26-án reggel hazautazunk, 26 délután megyünk párom tesójáékhoz.

Őszintén szólva utálom az egészet. :D

Hogy akkor miért nem mondunk nemet? Mert alapvetően minden felsorolt rokonnal jóban vagyunk és szeretjük egymást, maga az együtt töltött idő tök kellemes, így nem akarunk nemet mondani, de már beszéltük hogy ha jövőre összeházasodunk akkor utána bevezetjük új saját családi hagyománynak, hogy elutazunk valahova messzire az ünnepekre, hogy végre nyugis legyen. Rohadt fárasztó ez a sok utazgatás, eleve nem is laknak nagyon közel egymáshoz a rokonok úgyhogy több órát töltünk autóban, hiába kellemes az összejövetel ha közben az órát kell nézni, hogy mikor kell indulnunk a következő helyszínre..... pláne ha rossz idő van és havazik, akkor csak még több idő és még nagyobb stressz. Nagyon nem szeretem.