Szomorú voltál a középsulis ballagásod után? Sajnáltad, hogy ott kell hagynod az önfeledt tini éveidet?

Nem tudom az előttem szóló emberkék hova járhattak suliba,hogy ilyen katasztrofális volt számukra.Én 150 kilométerre jártam suliba koleszos voltam, és életem egyik legnagyszerűbb időszaka volt :D

utáltam, utáltam az iskolát, lepukkant lepratelep, utáltam az osztályt, utáltam hogy 40kg osan betettek a 80kg osok közé, utáltam a bejárást, 20km re jártam be minden nap busszal, utáltam hogy matekból mindig megbuktam, utáltam a pénztelenséget mert sose volt pénzem, utáltam én mindent ott. akkor lettem kényszerbeteg akkor gondolhatod.

11-es, az nagy szerencse, hogy neked jó volt! Annak örülj. De amint látható ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Első válaszoló vagyok, és én is kényszerbeteg voltam a gimis éveim alatt,mint az utolsó válaszoló. Ez csak akkor enyhült mikor elkerültem onnan.

Szívből utáltam, végig kínoztak és aláztak (az osztálytársaim és a tanárok egyaránt).

Nem volt olyan rossz, tanulni kellett mert ugye azt kell hiszen ezért is iskola. De jókat el kártyáztunk söröztünk a többiekkel... Visszagondolva ha nem tanultam volna akkor most nem lenne ilyen jó szakmám mint most (alle eü rtg)

Szerintem Te tudat alatt egészen más miatt vagy szomorú. Rádöbbentél, hogy most kezdődik el életed egyik legkomolyabb szakasza, ahol vagy a családtól távol egy főiskolán/egyetemen vagy egy munkahelyen kell majd helyt állnod. Anno én a szakmunkás osztályomat bántam nagyon, piszkosul jó banda volt. Páran együtt mentünk tovább a tanulásban, érettségi és technkium, ki meddig tartott ki. Azonban mi így 20 év után is tartjuk a kapcsolatot, valóban barátok lettünk, egymás életének fő állomásain ott vagyunk még most is (esküvő, gyerekszületés és sajnos néha még temetésen is), bár jó ha negyed évente találkozunk egy személyes beszélgetésre, de tudunk egymásról. Szóval az osztálytársaid közül csak azokkal érdemes kapcsolatot ápolni, akik valóban a barátaid lettek, ők később is melletted maradnak jó eséllyel. A főiskola már nem adott ennyi barátot, talán 3 ember van akikről tudok (tudni akarok), pedig részben jó buli volt. Persze az is hozzátartozik a történethez, hogy ebből a 3 emberből 1 a társam lett, mai napig együtt élünk (13 éve). Tehát egy a lényeg: ne legyél szomorú, előtted a jövő! :-) Igaz, rajtad múlik hogy azt hogy alakítod és hogy éled meg. Elcsépelt, de igaz... (Személyes jó tanács: ne áldozz be mindent a munkáért/tanulásért=sikerért, élj mellette, törekedj a középút megtalálására. Szórakozz is és keress barátokat, valódi barátokat, kellenek az élethez...)

Nagyon irigylem az utolsót, ehhez szerencse is kell! Én nagyon elveszettnek éreztem magam, legalább is a mostani életemhez (érzéseimhez) képest. Igaz az már nagyon régen volt, középsuli mellett dolgoztam (szakmunkás után) az akkori Ikarusznál, be akartak léptetni mindenáron a pártba, én meg (16 létemre) nem léptem be, nem köszöntek vissza, meg ilyesmi. Érdekes volt akkor de nyomasztó is. Az esti suliban 1-2 emberrel ismerkedtem meg, de azok a kapcsolatok is megszűntek érettségi után. Nem hiányoznak azok az idők.

Nem a tini éveimet hagytam ott, hanem az iskolát. És nagyon örültem neki, mert egyáltalán nem volt összetartó osztályom. Persze itt találtam rá a legjobb barátnőmre, de a többiekkel nem volt túl szoros kapcsolatom. Szóval nem voltam szomorú.