Ti nem érzitek néha hogy nem tuđjátok feldolgozni ezt az egész életet?

"Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére -

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a mult szövőszéke

és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindíg fölfeslik valahol."

En vagyok a 8as es az 5os is. Az elozo kommentet a stepbystep-es kommentelonek irtam, csak a tied elotte becsuszott ala.

Engedd el ezeket az embereket.

Ugy lenne az igazsagos ha az ezekhez hasonlo proletar ertekrendekkel rendelkezo emberektol elvennenk a tudas es gondolkodas gyumolcseit.

Gondolok itt arra peldaul hogy a fizikusok/matematikusok stb talalmanyait megvonni toluk.

A sotet kozepkorban lenne a helyuk 😊

Az emberi agy sajátsága, hogy szeret mindenhol fogódzót találni, kiindulási pontokat, támpontokat, kapaszkodókat, viszonyítási alapokat.

Elegendő természettudományos ismerettel rá kell jönni, hogy sok ilyen hétköznapi kapaszkodónk esetleges, közel sem biztos, vagy teljesen légből kapott.

Ez bizony együtt jár kinél több, kinél kevesebb virtuális tériszonnyal, vagy talán inkább agorafóbiával.

De ezen túl lehet esni.

Ez kicsit olyan, mint amikor valaki már megtanul úszni, de amikor először veszi észre, hogy olyan mély vízben van, ahol nem ér le a lába, jön egy kis pánikroham.

Ugyanúgy, amikor az ember rácsodálkozik, hogy mennyi mindent nem tudunk még, hogy minden megválaszolt kérdés mögött még több kérdés nyílik, jön az érzés, hogy mennyire kicsik és tudatlanok vagyunk.

Ez nem lesz állandó.

Minden új ismeretnél, ami újabb talajt húz ki az ember lába alól, ismét bejön a kis beszédülés. De meg lehet tanulni együtt élni vele és egy idő után az ember már csak csodálja, hogy mennyire végtelen a világ tudományos tárháza.

Egyszer egy balatoni nyáron a parti gyepen hanyatt fekve néztem a csillagokat és elgondolkodtam azon, hogy egy, az űrben forgó kőgolyó felületén fekszem, hártyányi légrétegbe csoamgolva, miközben körülöttem egy végtelen üresség terjed felfoghatatlan messzeségig. Átéreztem az előttem nyíló végtelen űrt, minden támpont- és kapaszkodómentességével.

Olyan iszonyat lehuzanás-pánikos tériszony és szédülés jött rám, hogy mind a tíz ujjamat a gyepbe vájtam, hogy megkapaszkodjak, hogy le ne essek a semmibe.

Csak talán egy percig tartott, de nagyon kemény élmény volt.

A rá következő napi másnaposság sem volt kispályás. :D

Engem is elfog egy megmagyarázhatatlan szédüléshez hasonló érzés, mikor belegondolok ezekbe.

Aztán próbálom kijózanítani magam, hogy ez még csak az, amit az agyammal fel tudok fogni. Képzeld csak el, mi lenne akkor, ha még többet tudnánk a világegyetem távlatairól. Ha tudnánk mi minden van még benne.

Belegondolni is agyrém, hogy milyen megdöbbentő felfedezések váratnak még magukra...

Minden egyes új ismeretünk a világról további kérdéseket vet fel! Az ember sosem érezhette még, hogy közeledik a világ teljes megismeréséhez! Egy ezer év múlva élő embernek a mai ismeretek ovis gyerekmesének fognak hatni, a szédülés érzést náluk már sokkal durvább ismeretek fogják kiváltani! Ez már csak így megy! :)