Ha soha sneki sem foglakozott veletek egész életetekben, akkor azt, hogy tudnátok feldolgozni?

Szerintem azt kell feldolgozni ha valaki foglalkozik veled nem azt ha nem.

Mármint érted... ha nincs mivel dolgozni akkor munka sincs.

Legalábbis én így érzem.

A férjem segített igazából a gyógyulási folyamat megkezdésében, hihetetlenül sok erőt ad nekem, hogy mindig meghallgat, biztat, vigasztal, támogat stb.

Rajta kívül még anyósom az, aki nagyon megért engem, mindig leül velem beszélgetni, ha erre van szükségem, és nemcsak jó hallgató, nagyon értelmesen is viszonyul mindig ahhoz, amit elmondok.

Rengeteg pszichológia témájú könyve van itthon (depressziósabb időszakában vásárolt össze egy csomót), azokat szoktam olvasgatni, jegyzetelgetni, nekem ez is segít (pszichológushoz is el szeretnék menni, csak arra most nincs keret).

Most pl. Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig című könyvét fejeztem be, de újra neki fogok állni. Sok dologra már magam is rájöttem a benne elhangzottakból, sok dologra még jobban rávilágított, de mindenképp megérte, mert rájöttem, hogy amíg ilyen erős lelki sérüléseim vannak, addig napi szinten kell ezzel foglalkoznom (akár csak egy fél órát is esténként), mert folyamatosan tudatosítanom kell magamban dolgokat, motiválnom kell magam a nehéz feladatok előtt, elemeznem kell a különféle reakcióimat stb.

Ha tetszik, ha nem, ez egy folyamat, csak attól, hogy hú de erősen akarod, nem fogsz egyik napról a másikra "normális" lenni, elvégre 18 év (vagy még több) alatt összeszedett lelki sérüléseket nem lehet egyik-napról a másikra helyrehozni.