Mikor elveszítjük a szerelmünket az azért fáj hogy megtanítsa nekünk a szervezetünk hogy nem előnyös elveszteni a reprodukciós lehetőséget?

Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy annak már semmi értelme, de az hitelesíti a korábbi szerelmet. Sok érzelem "világvége-gépezetként" van belénk kódolva. A kifejezés a scifiből jön, az atomcsapásra automatikusan induló válaszcsapás, aminek az az értelme, hogy emiatt nem lesz atomcsapás sem.

A "bosszúvágy"-nak sincs első ránézésre evolúciósan értelme, tehát ha valaki megöli egy családtagomat, akkor én azzal végezni próbálok. Pedig ettől a családtagom nem éled fel, én viszont elpusztulhatok. De miután az érzelem aggyal felülírhtatatlanul mindenkiben ott van és erről mindenki tud, mégis van értelme, mert a következmények sokakat meggondolásra késztetnek.

A szerelem is egy ilyen érzelem, ami az elköteleződést hitelesíti, hogy végül a nő bátran szülhessen gyereket. (A nő szerelme pedig a férfi szerelme miatt fontos, a férfi nem tud beleszeretni egy ledér nőbe, mert nem biztos az apaságában) Ebből következően a férfi csak akkor lesz szerelmes, ha "rászorul" erre, lásd például Mikszáthtól a Szent Péter esernyőjét, ahol a férfi szerelme csak akkor lángol fel iagzán, mikor a nagy vagyon már odalett.

Maga a szerelmi bánat már nem jó semmire evolúciósan, ahogy a gyász sem, értelmét az adja, amíg az ember ennek elkerülése érdekében küzd a szerelméért illetve a hozzátartozói elvesztése ellen.