A flektáló, az izoláló vagy az agglutináló nyelveket nehezebb megtanulni?

Ez elsősorban attól függ, hogy milyen anyanyelvű az illető. Magyarként nyilván hozzánk közelebb állnak a miénkhez hasonló szerkezetű ragasztó (agglutináló) nyelvek. Ezekre a nyelvekre a toldalékok gazdagsága jellemző, számos nyelvtani esetet különböztetnek meg, melyekhez különböző esetragok tartoznak. Viszont több ebbe a csoportba tartozó nyelv nem ismeri a nyelvtani nem fogalmát. Ez pedig könnyebség lehet, pl. a némettel szemben, melynek gyakorlatilag a teljes ragozási rendszere a nyelvtani nemekre épül. Az agglutináló nyelvekhez tartozik pl. a magyaron kívül a többi finnugor nyelv, a török, s a japán nyelv is. Az indoeurópai nyelvek legnagyobb része viszont flektáló jellegű. Ez azt jelenti, hogy a nyelvtani viszony a szó belsejének (tövének) megváltozásával fejeződik ki, ld.: német Buch, többes számban Bücher. Az ilyen anyanyelvű embereknek elég nehezen átlátható a miénkhez hasonló igen összetett esetragrendszer. Viszont a különböző európai népek egymás nyelveit viszonylag könnyen elsajátíthatják a közös flektáló jelleg miatt, akár a 2 távolabbi csoport között is. Pl.: angol-spanyol.

Az izoláló nyelvek nyelvtani rendszere a legkevésbé összetett: egyáltalán nem használnak ragokat, csak elöljárószókat. Illetve van még ezen nyelveknek egy másik érdekes sajátsága is az ún. tonális jelleg. Ez azt jelenti, hogy az élőbeszédben a hangsúly megváltozásával fejeznek ki bizonyos nyelvtani viszonyokat. Ez egy elég érdekes dallamvonalat ad a nyelvnek, legalábbis szokatlan lehet azok számára akiknek nem ilyen anyanyelvük van, vagy még nem találkoztak korábban ilyen nyelvvel. Ide tartoznak a sino-tibeti nyelvcsalád tagjai köztük a legjelentősebb, a kínai nyelv is, valamint a vietnámi nyelv.

A nyelveket többféleképpen csoportosítjuk. "Származás" szerint vannak nyelvcsaládok, és "alak" szerint van agglutináló, izoláló, flektáló, inkorporáló...

Attól, hogy két adott nyelv rokon, még nem biztos, hogy alakilag hasonlítanak. Pl. az angol ma már inkább izoláló nyelv, a többi germán nyelv pedig inkább flektáló.

Egyébként időben is változik a dolog. A magyar nyelv 1000 éve inkább izoláló volt, ma agglutináló. Az angol nyelv viszont 1000 éve inkább flektáló volt, ma viszont inkább izoláló. A nyelveknek ez a tulajdonsága viszont nem befolyásolja a nyelvrokonságot.

Eredeti kérdésedre szerintem nem lehet válaszolni, relatív, hogy kinek mit könnyű vagy nehéz megtanulni. Én. pl. nem hiszem, hogy meg tudnék tanulni törökül, hiába agglutináló nyelv. Németül viszont szeretek tanulni. A nyelvek tanulásánál szerintem fontosabb szempont, hogy mit szeret az ember, mihez van kedve. Amihez van kedved, kitartással szerintem könnyebben megtanulod, mint azt, ami lehet, hogy agglutináló, de nincs hozzá kedved.

Nem mai kérdés, de hátha valaki erre téved:

se izoláló, se inkorporáló nyelvet nem tanultam, úgyhogy ezekről nem tudok nyilatkozni, és bár agglutinálót sem, volt szerencsém a némethez és az oroszhoz, ezek azért viszonylag bonyolult ragozási rendszerrel büszkélkedhetnek, nekem ez kevésbé jött be, mint az angol meg a svéd (elég minimális ragozás, alapvetően flektálók). Mármint nem a nyelv tetszik kevésbé, csak a sok ragozás tűnik nekem nehezebbnek.

Azt valaki elárulhatná végre, hogy az angol nyelv mitől izoláló. Újabban egyre gyakrabban olvasom, de nem tudom, honnan jön ez az elképzelés. Az angol nyelv flektáló, épp úgy, mint a többi germán nyelv. Az előző válaszoló azt sem tudom, hogy honnan vette, hogy a magyar nyelv 1000 éve izoláló volt, ha megnézzük a halotti beszédet, szerintem kb. ugyanaz mint a mai magyar, semmiféle jól látható izolálás nincs benne, ragozás viszont annál inkább.

A halotti beszéd már későbbi nyelvállapot, mint pl. a honfoglalás-kori...

"Fehervaru rea meneh hodu utu rea". Pl. itt nincsenek toldalékok a szavakon. Ha ezt a mai szavakkal akarnánk mondani, akkor úgy kéne, hogy "Fehérvár reá menő had út reá". Vagyis nincsenek toldalékok (helyhatározó ragok), a lokativusi viszonyokat külön szavakkal fejezte ki az ősmagyar nyelv (a reá az önálló szó volt). Ez mutatja, hogy nem a szavakat toldalékolták, hanem önálló szavak fejezték ki helyettük a helyhatározói viszonyokat, azaz a magyar nyelv izoláló volt. Később, amikor ezek a szavak (reá) toldalékok lettek, akkor hozzáragadtak a főnevekhez, így agglutináló, vagyis ragasztó lett a magyar nyelv.

Egyébként a mai magyar nyelv is tükröz még mindig izoláló vonásokat, pl. a jövőidőt ("el fogok menni") sem toldalékkal fejezzük ki, hanem segédigével, ezzel szemben pl. a múlt időt már toldalékkal (-t múlt idő jele).

Az angol nyelv azért izoláló, mert leginkább ez a jelleg érvényesül benne. Az igaz, hogy jellemző a flektáló jelleg is, és nagyon kicsit agglutináló vonások is vannak benne, de leginkább az izoláló jelleg érvényes benne (a legtöbb nyelvtani viszonyt önálló szócska fejez ki benne, és a ragozásnak vagy a flektálásnak kevésbé van már szerepe, bár nem teljesen tűnt el, pl. az igékben).

Azt amúgy fontos megjegyezni, hogy minden nyelvben megtalálható mindhárom vonás (flektálás, agglutinálás, izolálás). Ha egy nyelvre azt mondjuk, hogy pl. agglutináló, ez nem azt jelenti, hogy csak ragasztó jelleg van benne. Ugyanis ettől függetlenül a többi jelleg is megvan, csak az agglutinálás jellemző rá a leginkább.

Az angol nyelvben is van izoláló, flektáló és agglutináló jelleg, de legjobban (főleg mostanság) az izolálás jellemző rá a legjobban.

Pl. flektáló jelleg az angolban az igék három alakja vagy egyes főnevek többesszámai (tooth, teeth), agglutináló jelleg az igék E/3-as ragozása (run--> runs). De ezektől függetlenül leginkább az izoláló jelleg érvényesül benne.

A magyart illetően fogjuk rá, hogy meggyőztél, amennyire tudom, a vizsgálható anyag is elég szűkös, az én ismereteim meg túl homályosak ahhoz, hogy értelmes, észérveken alapuló vita bontakozhasson ki köztünk :)

Az angolra vonatkozóan viszont nekem továbbra is gyanús ez a "leginkább az izolálás érvényesül benne", mert tudomásom szerint az izoláló nyelvek egyik jellemzője, hogy nincs bennük se agglutinálás, se flexió, csak külön álló (izolált) morfémák, és vagy a szórendet változtatják, vagy beleraknak egy plusz morfémát, de egyébként "nem nyúlnak hozzájuk". Persze az angolban van sok izoláló jellegű elem, de szerintem már az a tény, hogy van benne flexió (nem is kevés) meg némi agglutinálás, már alapból kizárja, hogy izoláló nyelv legyen.

A másik, ami szerintem ez ellen szól, hogy egy halom más nyelv van, amikről sehol nem olvasom, hogy izoláló lenne, pedig pl. a németnek a ragozási rendszere bonyolultabb, de flexió és izolálás tekintetében nagyjából ugyanolyan, mint az angol. A skandináv nyelvek szintén (a németnél kicsit kevesebb, az angolnál kicsit több ragozással). Az oroszban a németnél is cifrább ragozás jön szembe velünk, illetve szintén flexió és izolálás. Szóval ami az angolban izoláló jelleg, az nagyrészt ezekre a nyelvekre is igaz, ezesetben viszont egyrészt nem értem az angol kiemelt helyzetét a többivel szemben (miért mindig csak az angol kerül elő, mint izoláló vagy "inkább izoláló" nyelv), másrészt olyat sose hallottam, hogy akár a német, akár az orosz bárki szerint izoláló vagy agglutináló lenne, márpedig ha az angol izoláló, akkor ezek, bár alapvetően a flektáló nyelvek közé soroljuk, ugyanígy lehetnének akár izolálók, akár agglutinálók.

És ezek csak azok a nyelvek, amikről közelebbi sejtésem van, az indoeurópai nyelvcsalád többi nyelvéről nem igazán tudok nyilatkozni, csak tippelek, hogy ha ezek ennyire hasonlók, gondolom azok sincsenek messze a fent említett nyelvektől.