Mit csináltak volna Hitlerrel, hogyha nem öli meg magát?

Nyilván attól függ, hogy kinek jut a "megtiszteltetés". A szovjet katonák ölik meg? A szovjet vezetés? Akár német lázadók? Vagy, ahogy a többi német háborús bűnössel történt, átadják a nurembergi bíróságnak és hagyják, hogy az ítéljen?

Azért nem kell hogy (mint látom egyesekkel itt) elszaladjon a vad fantázia, nem a középkorban vagyunk, minél nagyobb publicitása van valaminek (és nehéz ennél nagyobb publicitású ügyet kitalálni), annál inkább "korrektül" muszáj eljárni. Az kétségtelen, hogy halálbüntetés lenne a vége, annyi csak a kérdés, hogy ki és mennyi (akár szándékos) jogi hercehurca után.

#2:

Nem egészen csak fantázia: a forrás szerint Hitler maga tartott ettől a lehetőségtől, már amennyiben a szovjetek kezére kerülne. Sztálintól (a volt szövetségestől, akit átvert a megtámadással) kitelt volna tán.

Gondolom a fő szempont az lett, volna, minek van várhatóan nagyobb pszichikai hatása a még harcoló náci csapatokra, mi töri meg az ellenállásukat jobban a két változatból:

A: A Führert elfogták (de él)

B. A Führer halott

Emlékezzetek a romániai forradalomra, a Ceausescu házaspárral sem xaroztak.

#2: Forrásmű: Stefan Niemayer:ADOLF HITLER története

Íme egy részlet:

„ A háború, amit elkezdett és ami a világuralmat hozta volna a németeknek, nemcsak hogy elveszett, ahogyan régebben szoktak lenni vesztes háborúk – nem, itt többről volt szó. A legázolt ellenfelek új erőre kaptak és elvették tőle birodalmát, mi több, már itt álltak a főváros kapujában, azt éppen romhalmazzá lőtték. Tudta, hogy szorul a hurok körülötte.

Ilyenkor a „normális” ember két dolog között választhat és ezzel tisztában is van:

Menekülni, vagy meghalni.

Mindkettőnek vannak, lehetnek különféle módozatai. Melyik jobb? Ezen biztosan elgondolkozott akkor, 1945. április utolsó napjaiban, különösen pedig az összeomlás kezdetét jelentő 27-e után.

Már nem sok ideje maradt, döntenie kellett.

Egy biztos, ha úgy dönt, hogy meghal, akkor nem várhat arra, míg odaérnek az oroszok. Hiszen azok biztosan nem ölték volna meg. Felrémlett előtte a régi rómaiak, de a későbbi barbár keleti népek szokása is – mindkét formációban megszokott dolog volt, hogy ha élve kapták el a legyőzött nép vagy csoport vezérét, akkor azt állatketrecben vitték haza, hogy ott cirkuszi vadként mutogassák, kigúnyolják. Akkoriban, nem lévén sajtó, a győzelmet csak ilyen szemléletes módon lehetett bizonyítani. Ez erősítette meg aztán a tömegeket abban, hogy hadvezérünk lám, valóban legyőzte X. ország népét, íme itt hozzák annak fejét.

Adolf Hitler ennél szörnyűbb dolgot el sem tudott képzelni. Akár a nyugatiak, az oroszok vetnék rabságba, a vége mindenképpen egy iszonyú megszégyenülés lenne – a saját népe előtt is. Amelyről különben akkor már egyáltalán nem vélekedett jól. De az, hogy éppen az általa annyira lenézett szlávok, a megtámadott és lerohant oroszok foglya legyen! Hogy a sorsáról Sztalin döntsön, akiről persze jó tudta, hogy éppen olyan aljas ember, mint ő maga. Nem…!

A várakozás tehát nem jelentett kiutat. Ha a halál mellett kell döntenie, vagy öngyilkosság jöhet szóba, vagy a harc.

Ez utóbbi egyenesen nevetséges lett volna. Ez az ötvenhat éves férfi akkor már nem volt férfi a szónak semmilyen jelentésében, de ami fontosabb: aligha tudott volna fegyveresen harcolni. Géppisztolyból nem lőtt addig, ő még az első világháborús „dióverőkhöz” szokott. Parkinson kórja és egyéb betegségei sem igazán tették volna alkalmassá még egy negyedórás küzdelemre sem. Nehéz őt elképzelni, mint egy amerikai film hősét – áll a Kancellária lépcsőin és a közeledő oroszokat „csípőből”kaszálja remek sorozataival…

Talán, ha már bejönnének a Bunkerba!

De az sem jó! – futhatott át fején a másik gondolat. – Hiszen ha az ellenség nem öli meg őt, csak megsebesíti, akkor ugyanaz lesz az eredmény: élve fogják el és Moszkvába viszik! Valamiféle bíróságot is kitaláltak, ezt hallották a nyugati rádióadókból. A hitleri vezetők számára nem volt kétséges, hogy amit elkövettek, azokért felelniök kell. A szövetségesek ezt nem 1945 májusa, vagyis a győzelmük után találták ki; már jó előre hirdették, hogy a háború után egy erre a célra létrehozandó nemzetközi bíróság előtt fognak felelni azok, akik elindították a háborút és elkövették a szörnyű népirtást.

Efelől tehát nem lehettek kétségei. És mindez csak megerősítette benne a vágyat, hogy ne kerüljön élve az ellenség kezére.”