Mi lesz ezzel az országgal?

Olvasd el választási lehetőségeket!Melyik párt amelyiknek esze ágába sincs kiküldeni a magyarokat,hanem haza csalná őket!A bevándorlókat meg hazazavarná és helyre állna a rend!

Az igazi magyar az nem lép le,hanem küzd itthon,de már csak pár nap!Itt az igazi kérdés az valójában,hogy ki miért fog elmenni és ki fog jönni!Ha 2 mutogatós párt megint nyer akkor még nagyobb kivándorlásra lehet számítani.Na de az igazi magyar párt,akkor bevándorlás lesz és nem lesz itt made-in Kína,akik kamionszámra hordják ki a tőkét a multikkal együtt!Ezért van az ország ilyen helyzetben,nincs meg a belső körforgás!Utolsó mondatoddal csekkolod,hogy még az értelmiségi réteg kedvenc száma a 18-as:)!

Hosszú leszek, tessék kapaszkodni. :-)

Nem gondolom, hogy az aktuálpolitikai helyzet az elsődleges felelős ezért, bár kétségtelen, hogy ez is benne van a pakliban. De ez inkább csak tünet, mintsem ok.

Mitől alakul ki valakiben olyan hazaszeretet, ami a – komoly – nehézségek ellenére is itthon tartja az illetőt?

Egyrészt a kulturális gyökerek. Csakhogy a magyar kultúra szépen összemosódott az európai kultúrával. Vannak magyar jellegzetességek, vannak területek, amelyekben ez erősebben fennmaradt, de úgy összességében egy mai magyar ember nem él más életet, mint egy angol, francia, német, olasz. Lassan ugyanazt az ételt esszük, ugyanazt a zenét hallgatjuk, ugyanazt a munkát végezzük, ugyanazt nézzük a tévében. A legtöbb ember számára a magyar kultúra valami rajta kívülálló szellemi termék, csak egy alternatíva a sokféle dolog közül. Régen ez máshogy volt. Ugyan érték mindig is a kultúrát idegen ingerek, de ezeket szűrve fogadtuk be, vagy tartottuk távol. Mondjuk úgy a külső kulturális ingereket igazítottuk a saját kultúránkhoz.

Pl. a magyar népzene, néptánc tele van különböző külső elemekkel, beolvasztotta a zsidó, cigány zenének az elemeit. Ma alapvetően nyugati zenét hallgatunk, és ebbe próbáljuk beilleszteni a népzenét. Lásd: NOX, és hasonló zenei irányzatokat. Most fordítva áll a dolog. Amelyik elem belepasszol a magyar kultúrából a nyugati kultúrába, azt tovább visszük, ami nem, az meg elhal, maximum pár ember hobbija, amit maximum megnézzünk a tévében, ha jön egy Felszállott a páva jellegű műsor. A ténylegesen magyar kultúrát kevesen élik meg úgy, hogy az az életük része. A magyar népzenét, néptáncot is inkább passzívan fogyasztjuk, meghallgatjuk, megnézzük, ahelyett, hogy magunk énekelnénk, zenélnék, illetve táncolnánk. Így persze, hogy kívülállónak tekintjük magunkat.

A történelem, irodalom is olyan dolog, amit maximum az iskolában tanulunk. Ott kellőképpen meg is utáltatják velünk, mert sokszor irodalom helyett irodalomtörténetet tanulunk, a vers megélése, a személyes véleményed, érzéseid nem fontosak, csak az, hogy mennyi szöveget adsz vissza a tankönyvből. Ma nem olvasunk verseket, nem olvasunk szépirodalmat. Ezek maximum akkor jönnek elő, ha mondjuk egy idézetet kell keresni egy esküvői meghívóhoz. De ezt is inkább másra bízzuk, maximum kiválasztjuk azt, amit elénk tesznek.

Hogy ez minek köszönhető? Részben a világháborúk is indukálták ezt szerintem, részben itt Magyarországon az azt követő kulturális rombolás, majd a rendszerváltást követő gazdasági eufória is. Sok szülő nevelte úgy a gyermekét, hogy „nekem nem adatott meg a lehetőség, de a gyermekem nem fog nélkülözni.”. Ez viszont nem csak anyagi javak terén nyilvánul meg, de minden más területen is. Ha a moziban valakinek a gyereke üvölt a boltban, akkor nem kap egy atyai pofont, sőt ha szóvá teszed, akkor lehet, hogy te kapsz egyet. :-) Nincs valódi nevelés a szülők részéről sem. Illetve most már azok a gyerekek a szülők, akiket így neveltek.

A politika olyan, amilyenné mi tettük, legalábbis jócskán van szerepünk abban, hogy ilyenné vált. Ma a politika alapvetően gazdaságra épül. Mennyi a fizetés, az adó, a GDP, az államháztartási hiány, az államadósság, az infláció, a deviza árfolyam, volt-e gázáremelés, stb… Szinte csak erről szól a politika. Az állam valódi feladata – hogy olyan dolgokat valósítson meg, ami bár az emberek közös érdeke, ügye, mégis az emberek képtelen ezt átlátni, ezért önmaguktól nem csinálnák meg, mert nem látják át a következményeket, mert nem éri meg rövid és középtávon – nem valósul meg. Pl. Józsi bácsi nem fogja leaszfaltozni az utat maga előtt, mondván „nekem nincs is autóm”. De hogy emiatt háromszor annyiba kerül a kenyér, mert a sarki boltba szállító autó harmadannyi idő alatt megy tönkre azt nem látja be. Nem fog senki kórházat építeni, hiszen „nincs nekem semmi bajom”. Nem fog senki kultúrára, oktatásra költeni, hiszen nem látják át a következményeit, nem érzik, mekkora érvágás ezeknek a hiánya. Vagy csak azért nem, mert sokba kerül. Vállalkozások, cégek sem fognak ilyesmit csinálni, hiszen nem éri meg. Ezért lenne az állam feladata, hogy úgymond kényszerrel elvegyen pénzt az emberektől, és maga valósítsa meg. Utat, kórházat, iskolát, színházat építsen.

Ma ezzel szemben az állam gazdasági társaságként akar üzemelni. Ami profitál, azt megtartjuk. Ami csak viszi el a pénzt, ott próbáljuk a költségeket csökkenteni, ami önmagában nem lenne baj, csakhogy ezt a működés rovására tesszük. Az állam egyre kevesebb pénzt költ arra, amire kellene, az egészségügyre, az oktatásra, az infrastuktúrákra, kultúrára, és egyéb „haszontalan” dolgokra. És ez igaz a mai jobb oldalra ugyanúgy, mint a ma baloldalra. De nem csak itt Magyarországon. Még úgy ahogy a szélsőségesnek mondott pártok, politikai irányvonalak azok, amelyek inkább elvek, elgondolások, értékrend alapján próbálnak működni, de minél sikeresebbek ezek a pártok, annál jobban olvadnak bele ebbe a fura politikai játszmába. A más kérdés, hogy ki melyik szélsőségesnek mondott párttal szimpatizál, milyen elveket vall, ez természetesen sok dologtól függ, a helyzetétől, életkorától, stb… Objektíven nézve viszont a mai szélsőségesnek mondott jobb és baloldal is sokkal szimpatikusabb, mint az elmúlt évtizedekben kormányt alakító pártok. Bár mindegyiknek megvannak azok a hibái is, amelyek miatt az emberek mégsem szavaznak rájuk nagy tömegben. Sok esetben jó a kérdésfelvetésük, de nem biztos, hogy helyes és makulátlan az az értékrend, amely mentén megoldást kínálnak ezekre a kérdésekre.

A kereskedelmi média is szóba jöhet. A kereskedelmi média alapvetően azoknak az igényeit szolgálja ki, akiktől a pénz jön. A hirdetők, támogatók igényeit. A kereskedelmi média alapvetően ellenérdekelt tehát abban, hogy minőségi kulturális terméket szolgáltasson. Az ő érdekük az, hogy megszokd és elvárd az alacsony minőséget, hiszen alacsony minőségű műsort kisebb költséggel lehet előállítani, ha nincs elvárás, nincs valódi bukás sem. Bármit csinálsz, ha hozzászoktattad a nézőt ahhoz, hogy ne legyenek elvárásaik, akkor fogyasztani fogják. A reklámokat is. Azokba is kevesebbet kell fektetni. Meg az emberek kevésbé fognak gondolkodni azon, hogy „jé, hát fura ez a tisztítószer, ott is tisztára mosta a csempét, ahová nem is fújt belőle”. Nem fognak utánanézni a lexikonban az aktuális kitalált hatóanyagnak, nem fogják racionálisan összevetni a mosóporok hatékonyságát a saját tapasztalatuk alapján, hanem érzelmileg fognak az emberek dönteni, olyan érzelmek alapján, ami éppen a reklám megteremt.

Az oktatás is gazdasági érdekeket szolgál ki. Amit ma oktatásnak nevezünk, az nem más, mint szakemberképzés. A munkaadók igényeinek megfelelő tudást akarunk a gyerekek fejébe verni. Amit a munkahelyen kívül, a magánéletben is lehetne kamatoztatni, olyan dolgot nem tanítunk. Egy mai középiskolás, egyetemista elvileg pontosan ki tudja számolni, hogy mennyi üzemanyagot tegyen egy rakétába, ami egy műhold pályára állításához szükséges. Meg tudja mondani, hogy pontosan hány köbméter gázt kell elégetni egy 100 kg-os jégtömb megolvasztásához, stb… De hogy hogyan viszonyuljon ahhoz, ha a legjobb barátja hazudott neki, hogy hogyan dolgozza fel, hogy a nagymamája meghalt, hogy mihez kezdjen, ha a szerelme elhagyta, hogy hogyan reagáljon, ha valaki a sorban elé tolakszik? Ez az ő magánügyük, oldják meg ahogy akarják, „mi nem szólunk bele”.

Alapvetően tehát sekélyes, kultúra nélküli életre nevelnek minket, nem is feltétlenül ezzel a szándékkal, de az összkép mégis ez. Persze, hogy a saját helyzetünket is így, kizárólag gazdasági alapon, vagy a pillanatnyi vágyaink alapján fogjuk megítélni, és ez alapján dönteni. Az átlagember kimegy Angilába dolgozni, és alapvetően azon kívül, hogy más nyelven beszélnek és hogy több pénz van a zsebében, óriási változást nem fog tapasztalni. Ugyanazt a pizzát, hamburgert, gyrost fogja enni, ugyanazt a nyugati zenét fogja hallgatni, ugyanúgy a bulizás, sörözés lesz a kikapcsolódás elsődleges formája, ugyanarra a zenére és ugyanazt a sört kortyolva. Olvasni eddig sem olvasott, a kommunikációs eszközök miatt ha akar, megnézheti a magyar híreket, beszélgethet azzal a pár emberrel, aki itthon maradt. Nincs tehát mitől elszakadni, így persze, hogy nem tartja itthon semmi.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

A másik oldal, ami nagyon különbözik a mai állapot és mondjuk a 100 évvel ezelőtti állapot között az az emberi kapcsolataink milyensége. Régen falun kis közösségben éltek az emberek, ismerték egymást. De még a városok is kisebbek voltak. Az emberi kapcsolatok is sokkal szorosabbak voltak, a társadalom kontrollja is sokkal erősebb volt. Voltak életre szól kapcsolatok, és nem csak a házasság, vagy a rokoni kapcsolatok voltak ilyenek. A problémákat, a nagyon súlyos konfliktusokat is kezelni kellett. Ma ha szakítasz a barátoddal, barátnőddel, akkor simán megteheted, hogy az életben nem találkozol vele többet. Ha a haveroddal rúgod össze a port? Lehet új barátokat keresni, úgymond új életet kezdeni. Régen erre nem volt mód. Ha valakivel konfliktusod volt, akkor ugyanúgy maradtatok ugyanannak a közösségnek a részesei. Meg kellett tehát oldani ezeket a konfliktusokat, kompromisszumokat kellett kötni, megbékélni, megérteni a másik indítékait, stb…

Ma a tolerancia szót tűzzük a zászlónkra. De cseppet sem vagyunk toleránsak. Ha valami nem tetszik, akkor ignoráljuk, elzárkózunk tőle. Alapvetően inkább falakat emelünk. Ha nem tetszik neked, amit csinálok, hát keresek olyanokat, akiknek tetszik. Ha nem tetszik amit csinálsz, hát nem szólok bele, nem próbálom megérteni, nem próbálok hatni, egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom. Nem vállalunk felelősséget mások tetteiért, pedig ettől lennénk valódi közösség, különben csak elszigetelt egyedek maradunk. Aki megpróbálja meglátni, megérteni a másik hibáit, vitázni vele, az nagyon gyorsan céltalan veszekedésbe, anyázásba torkol. Összevesztél az osztálytársaddal? Törlöd Facebookon az ismerőseid közül. Valaki kritikus volt a Youtube csatornádon? Kitiltod. Ha túl sokan, akkor letiltod a kommentálást. Ha valaki beszólt a blogod alatt? Vagy ugyanúgy kitiltod, vagy elküldöd melegebb éghajlatra. Esetleg felkeresed az ő blogját, és szétszapulod. Persze valahogy ez ördögi kör, hiszen eleve azok a megnyilvánulások, amikre reagálsz, azok is nélkülöznek mindenféle udvariasságot, építő jelleget, jó szándékot. Nagyon ritka, ha olyan véleménykülönbséget látok, ahol a két fél higgadtan, objektíven, érvek mentén próbálja ütköztetni a véleményét.

Nem vagyunk toleránsak egymással. Nem akarjuk megérteni a másikat, nem akarjuk a másikat jó irányba terelni, így nem is állunk le vitatkozni vele úgy, hogy tiszteletben tartjuk emberi mivoltát. Ami más, azt kizárjuk. Ami hasonló velünk, azzal ideig-óráig közösséget vállalunk. De ha fordul a kocka, hát majd építünk új kapcsolatokat, szerzünk új barátokat, akikkel nincs konfliktusunk. Régen ha valaki egy másik faluba költözött, azt nagyon nehezen fogadták el. Miért? Mert hát ugye miért kellett neki másik faluba költöznie? Nem tudta megoldani a saját falujában élőkkel a kapcsolatát? Azokkal, akikkel együtt nőtt fel? Az emberek tartottak egy ilyen embertől. Nota bene a kapcsolatok is olyanok voltak, hogy ha valaki mondjuk anyagi nehézségbe került, próbáltak rajta segíteni. Ha más jellegű válságba került, akkor is próbáltak segíteni. Ha valakin nem segítettek, annak nagyon komoly oka kellett, hogy legyen.

Ma nem ismerjük a szomszédot. A távoli rokonokkal is max. ünnepekkor találkozunk. A közelebbi rokonok is könnyebben elhatárolódnak, ha mondjuk pénzt kérsz kölcsön, vagy ha mondjuk munkahelyet keresel.

Az emberi kapcsolataink gyengék, nem időtállók, sokszor pusztán pillanatnyi nézőpontunk, véleményünk alakítja ki. Még a mélyebb barátságaink sem olyan mélyek, hiszen képlékeny a közeg, amiben született, nem tartják össze más emberekhez, helyekhez, elvekhez is tartozó viszonyok. Megszoktuk, hogy könnyen találunk haverokat, és könnyen rúgunk fel kapcsolatokat. Tehát ez a másik faktor, az emberi kapcsolatok sem tartanak itthon. Kimész Angliába, és akiket ott találsz, azok ezt természetesnek veszik, könnyen tudsz új barátokat keresni. Akik itthon maradtak, azok is könnyen keresnek majd új barátokat.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Én mindenesetre maradok. Nem mondom, hogy sokkal jobb lennék annál a negatív képnél, amit fent leírtam, és nem is lehet bizonyos hatásoktól teljesen kivonni magad, de igyekszem, hogy a magyarságomat ne pusztán annak tudjam be, hogy történetesen ezen a földrajzi ponton jöttem a világra, hanem jelentsen is valamit. Mára jelent is annyira valamit, hogy nyomorultul érezzem magam egy idegen országban, akkor is, ha történetesen van annyi pénz a zsebemben, amiből kifizethetek kb. bármit, amire csak kedvem van pénzt költenem. A hétköznapokat is próbálom más szempontból megélni és értékelni, nem kizárólag az alapján, hogy milyen csekkek vannak az asztalon, vagy mennyi a fizetésem. Szerencsére ezzel annyit azért nem is kell fogalkoznom. Nem vagyok gazdag, de a csekkeket ki tudom fizetni. Ha valami olyan kell, tudok várni, amíg összegyűjtök annyi pénz, hogy megvehessem, vagy tudok lemondani is. Nem egy mobiltelefonon, nyári úton, vagy autón fog múlni az ember boldogsága…

Vannak barátaim. Vannak olyan emberi kapcsolataim, amiben felelősnek érzem magam. A közeli-távoli rokonságunkban pl. van két olyan ember is, akik alkalmasint majd rászorulhatnak a segítségemre. (Nem a szüleimre gondolok.) Nem mások elvárása ez, ha mondjuk kimennék Angliában, hát megoldódnának dolgok máshogy, mások által is. Ez a saját elvárásom, a saját kötelességem. (És nem az az igazi kötelesség, amit mások tesznek a nyakadba, hanem az, amihez saját magadat kötöd hozzá.)

Én optimista vagyok. A világ, az ország olyan amilyenné mi tesszük. Ha világot, az országot akarod megváltoztatni, akkor az embert kell megváltoztatni. Márpedig erre van lehetősége mindenkinek. Ehhez persze azt az embert kell elsőnek megváltoztatni, akire a legnagyobb hatásunk van: önmagunkat. Ez aztán hatni fog a körülöttünk élőkre, majd az ő körülöttük élőkre.

Egyre több fiatalt látok, aki valamiféle értéket keres, mert nem fogadja be azt a kulturális nihilt, ami körülveszi, többre vágyik.

Én azt gondolom, hogy afféle hullámvölgyben vagyunk, mind a gazdasági, mind az értékrend téren, amit óhatatlanul egy hullámhegy fog követni. Hogy 2 év múlva, vagy 20 év múlva azt nem tudom, de közeledünk felé.