A középkori csatákban személyesen részt vett maga a király is?

Sok lovagkirály szeretett aktívan részt venni a csatában (azaz nemcsak biztonságosabb pontról irányítani, hanem harcolni), viszont olyankor úgy körbevették a lovagjai, hogy olyan igazán nagy veszélyben többnyire nem volt.

A késő középkor során ugyanis az aktuális legjobb páncélzatok adtak olyan védelmet, hogy jól képzett lovag ritkán halt meg bennük csak úgy "véletlenül", szóval egy lovagkirály életét általában nem volt olyan nehéz megóvni a csatatéren.

Persze, hogy estek el, nem is azt mondom, hogy életbiztosítás volt, de ha vigyázott rá, hogy hova ment és mikor vonult vissza (azaz hagyta magát kimenteni), akkor azért nem volt olyan vakmerő értelmetlen dolog a királynak csatába menni (pl. a sereg morálja szempontjából).

Nem ritkán a saját hülyeségük miatt haltak meg, az egyik legrosszabb példa pl. Vak János cseh király a Crécy csatában, aki vakon bevitette magát a darálóba, mikor az angol hosszúíjászok százával lövöldözték le a franciákat, még ugye a lemezpáncélzat kora előtt.

Kultúránként eltért a gyakorlat. A középkori Európában az uralkodók gyakran részt vettek a csatákban. Nem volt törvényszerű, hogy a király az elsősorban küzdött, de a lovagkirályok előszeretettel vezették a rohamot a testőreik gyűrűjében. Pl. I. (Nagy) Lajos az itáliai hadjárat során egy ostromnál a vállába kapott egy számszeríjjal. Nem volt ilyen szerencsés pl. I. (Oroszlánszívű) Richárd vagy I. Ulászló (mondjuk ő felelőtlenül nekirontott a janicsároknak), nekik az életükbe került, hogy résztvettek a csatában.

A viking királyoknál követelmény is volt, hogy harcosok legyenek (ez a középkori keresztény királyokat is megfigyelhető, elméletileg az összes királyt lovaggá is avatták). Az egyik északi uralkodó mondta állítólag, hogy a király dicsőségre születik, nem hosszú életre.

Pszichológiai ereje van, ha a király is megjelenik, a katonáknak ad egy kis plusz bátorságot, hogy a királyuk velük együtt küzd.

"Tételezzük fel, hogy az országot el akarta foglalni az ellenség. Ekkor a céljuk az volt, hogy a királyt megöljék és átvegyék a helyét, nem jól mondom?" Általában ez volt a cél, de a középkorban viszonylag ritka volt, hogy teljes országokat meghódítottak. Inkább egy-egy régiót sikerült elfoglalni. Igaz, teljes hódítások is történtek (pl. a spanyoloknál), de nem volt jellemző.

"Tehát nem pont az lett volna a logikus, ha a királyt elbújtatják valahol a hátországban, hogy ha a csata el is veszik, a király lévén megmaradjon az ország?" Mai szemmel lehet, hogy így néz ki logikusnak, de a középkorban ha a nemesek azt látják, hogy a király felszívódik, akkor lehet hogy átpártolnak az ellenséghez, mert elvesztik a bizalmukat egy gyáván lapító uralkodó irányába. Akkoriban a nacionalizmus egy nem létező eszme volt, a nemesség nem kifejezetten az országhoz volt hűséges, hanem inkább az uralkodóhoz (vagy valakihez, aki uralkodó akart lenni; a politikai csatározásokat akkoriban gyakran szó szerint kellett érteni). Így ha meghódítottak egy területet, de a nemesség egy részét meghagyták a birtokaiban, akkor au adott nemesek minden lelkiismertfurrdalás nélkül elfogadták az új királyt. Ne a mai kor szemüvegén keresztül vizsgáld a múltat, mert úgy akaratlanul is egy torz képet fogsz kapni.

Igaz, hogy olyan csatákban is harcoltak királyok, ahol kimondottan ők voltak a célpont. (Pl. Károly Róbert Rozgonynál. Ő pl. tudhatta, hogy ha kikapnak, akkor jó eséllyel ott hal meg ő is, de azt is tudta, hogy azon a csatán múlik az egész uralkodása, meg az ország jövője.)

Királynak lenni viszont nem egy foglalkozás vagy hivatás volt, hanem identitás, úgyhogy "komoly" királyok semmi pénzért nem akartak bukott királyok lenni, mert erről szólt az egész életük. Szóval őket először is nem érdekelte, hogy kockáztatni kell az életüket, mert ehhez minden uralkodónak hozzá kellett szoknia csata nélkül is, a pozícióval járt. Az viszont érdekelte őket, hogy a legfontosabb dolgokat személyesen intézzék (már azt, amiben jók voltak), mert az azonnali kommunikáció egyetlen formája a személyes jelenlét volt. Ha csak a sereg mögött foglal helyet, már akkor is mások „intézték” a csatát őhelyette. És ha királyként magadat tartod a legjobb hadvezérnek, vagy ahogy előttem írták, gondok vannak a lojalitással (bár azért sok királynak voltak hűséges főnemesei), illetve a csata fontossága miatt maximalizálni akarod a morált, akkor nem fogod a háttérből nézni.

És megint mondom, nem volt olyan nagy veszélyben, hogyha nem kaptak ki nagyon gyorsan és csúnyán, vagy nem csinált nagy hülyeséget a király. Amikor egy csapat elit nehézlovas (a király és testőrei) együtt harcolt, és az egész csapatnak az volt a legfontosabb, hogy közülük egy semmiképpen ne haljon meg, akkor azt az egyet tényleg nehéz volt megölni.