Ha nincs a halál után semmi,akkor mi értelme az életnek?

6: Ebben semmi új, vagy rendkívüli nincsen. Közhely de igaz, hogy az ember az örömforrást keresi, a fájdalmat kerüli. Ösztönös evolúciós örökség, hogy örömünket leljük a testi élvezetekben, anyagi javakban akik ezeket élvezték, keresték és sikeresen elérték, hozzájutottak nagyobb eséllyel élték túl, szaporodtak, több utóduk született és mivel az utódok túlélése nagyban múlik azon is mennyi javat tudsz a számukra biztosítani ezért a leszármazottaik nagyobb arányban élték meg a serdülőkort. A másik oldalon ott van, hogy társas lények vagyunk, közösségekben éltünk a túlélésünk azon is múlt mennyire hatékonyan tudunk együttműködni, ne maradjunk egyedül, ne rekesszenek ki mert az felért a halálos ítélettel [nem véletlen az ókori büntetőszankciók legsúlyosabb formája nem is feltétlen a halálbüntetés volt, hanem hogy száműzték az illetőt]. Ennél fogva elég erősen olyan tulajdonságokra szelektálódtunk amik a társas együttélést elősegítik, különböző szociális készségek, fejlett kommunikáció, empátia, altruizmus, fogékonyak vagyunk a szociális tanulásra. Az utóbbi rendkívül fontos, a szocializáció során a közösség elültet egy gondolatrendőrséget a tagjának a fejében. Megtanulja mi helyes, mi nem helyes és ha ezeket megszegi szorong, lelkiismeretfurdalása lesz amivel valamit kezdeni kell, de ha megfelel ezeknek az alapvetően örömforrás. Ezért sok normát akkor is követnénk ha a Btk. nem mondaná azt hogy 2-8 év szabadságvesztés jár ha megszegjük. Ez ösztönös belső motiváció, öröm ha valamilyen közösségbe beilleszkedtünk, jó a pozíciónk mert ez = törődés, segítség, túlélés. És én nem látom ezt a dekadenciát, sőt pozitív tendenciákat is felfedezek, szerintem szociálisan egyre érzékenyebbek vagyunk, már nem sokan értenének egyet a rabszolgasággal, vagy azzal hogy ne legyen egy társadalom (többé-kevésbé) meritokratikus hanem származás alapján rétegződjön, vagy hogy a közösségen kívüli az nem ember és én bármikor megölhetem. Hát mennyivel volt erkölcsösebb egy archaikus társadalom, ahol a nemzeti sport az volt mennyire kreatívan tudom megölni a helótát, vagy élt a vérbosszú szokása ahol akár ha gondatlanságból valaki a fivérem halálát okozta akkor én kiirthattam a családját, csecsemőstől az őt ringató anyjával együtt. Az erkölcs nem egyetemes, változik és nem feltétlen rossz irányba. Ami más napjainkban az a kiélezett verseny, és a közösségek felbomlása, az atomizálódott társadalomban adott a mindenki-mindenki ellen helyzet. Kisebb a közvetlen egymásra utaltság, nagyobb szabadság, nagyobb felelősség, mindenki úgy érvényesül ahogy tud és egyre kisebb felette a közvetlen közösségi kontroll. Ez van akiből a legrosszabbat, van akiből a legjobbat hozza ki. Mindenki maga találja meg az élet értelmét, a vallási normák követése, annak megfelelő élet, "megvilágosodás" stb. csak egy opció nem egy univerzális cél. Semmivel sem több annál mintha valaki egy sikeres, erényes, társadalmilag hasznos ember szeretne lenni. Ugyanott vagyunk, csak az egyik azt hiszi a halál után történik valami érte, a másik meg nem. De attól még ugyanúgy motivált, hiszen az egy örömforrás hogy én jól élek, az utódaim jól élnek, a körülöttem lévőktől figyelmet kapok, elfogadnak, szeretnek. Miért lenne egyértelműen nagyobb ösztönző hogy mi lesz ha elpusztulok? Az örömöt keressük, a jutalmat, büntetést (ösztönzők) ebben az életben kapjuk, nem kell semmi hozzá a halál után. Aki hisz is ebben az életben kapja, ugyanúgy mint a szocializáció által beépült normák megszegéséért pszichésen bűnhődik, vagy örömöt él át ha betartja. Aki bűnöző is racionális döntést hoz. Neki a megszerzett szerzett öröm nagyobb mint a potenciális hátrány. Ennek lehet sok oka, pl. kényszer (lopok vagy éhenhalok), elcsúszott szocializáció (nem tudom miért nem oké a lopás, otthon bevett esetleg jutalmazott szokás volt), képtelenség a megfelelő szocializációra (pl. antiszociális személyiségzavar). Ők is az örömöt keresik, a hívő emberek is, ebben nem különböznek.

A filmek utan sincs semmi, csak a stablista, de ettol meg nem valik ertelmetlenne a film.

#13 , ez nagyon tetszik, felnevettem!

Én bár depressziós vagyok, de teremtés nélkül is egy lenyűgöző csodának látom a létezést. A sokféle lény, sokféle létezését, a sokféle emberi társadalom sokféle létezését, különféle társadalmi berendezkedéseit, sokféle vallását, alkotásait. Tehát mindezt látni öröm. Nem kell hozzá természetfeletti, épp az a hihetetlen csoda, hogy természeti törvények és a végtelen idő nagyvonalúságában mindez létrejöhetett, és most épp emberek is élnek e szép bolygón, akik erre reflektálni is tudnak.

16, akkor valószínűleg nem vagy elég depressziós. Hidd el, lehet ennél mélyebben is lenni, magából a létezésből is teljesen ki lehet ábrándulni.

17# nem elég? Hát nekem elég. :-) De ez persze hullámzik, ezek, meg immár a hatodik terápia tartják bennem a lelket... de azért ez év elején majdnem belehaltam. S persze van, aki még jobban szenved, mint én...

18, Ne haragudj, nem úgy értettem. Természetesen nem szeretném, hogy még depressziósabb légy, és remélem, teljesen sikerül belőle kijönnöd. Csak arra próbáltam rávilágítani, hogy van olyan szint is, ahol az ember már nem csak a saját életét tartja elviselhetlennek, hanem magát a létezést úgy általában a "lenyűgöző csoda" ellentéteként látja. Ahol már nem találsz semmiféle értéket semmilyen társadalmi berendezkedésben, kultúrában vagy alkotásban, semmiben. Tapasztalatból mondom.

19# Semmi gond. Hát olyan nekem is volt, hogy az evolúcióra voltam mérges a saját bajom miatt. Ezt hívják naturalizációnak, ha jól tudom. Olyan harag és gyűlölet még most is van bennem, hogy milyen szemét, igazságtalan és közönyös az élet, hogy valaki sokkal többet szenved, mint más... ennek keserűsége valahogy egyszerre van bennem az előbbiekkel. Hogy akkor a nárcizmus oltárán is áldozzak kicsinyt, szevasztok.