Miért két individual határozott névelőnk van, miért nem csak egy?

Huhh, megy a keverés rendesen...

Kedves kérdező, mire vonatkozik a kérdésed, miről van szó: az beszédről vagy az írásról?

A kérdés alatt még teljesen úgy tűnt, hogy az írásról:

"Úgy is meg lehetne oldani, hogy csak a betűnk van névelőnek, és ha a szó, ami elé tesszük, szintén magánhangzóval kezdődik, akkor a z kötőhangot a szó elejére illesztjük, pl. a zég, a zelem, a zorr, a zülep, vagy a jól ismert a zember forma."

(Meg hát amúgy is a Helyesírás csoportban vagyunk, ugye. :-) )

Az #1, #2 ennek megfelelően is válaszolt, oké. [Megjegyzem, az szerintem nem teljesen stimmel, hogy "már amennyiben tényleg összevonódik a z a következő szóval. Ugyanis azt általában pongyola beszédnek tartjuk", mert "rendes", standard beszédben is áttapad valamennyire a következő szóra az az z hang. Nem önmagában ez szokott lenni a kifigurázás (pl. "a _z_emberek") oka, hanem amikor a "normálisnál" kicsit erősebben hangsúlyozva is van, vagy másképp fogalmazva egy leheletnyivel nagyobb "szünetke" van az a és a z között.]

A #3-as válaszod első részében még nem egészen érthető, hogy a "használjuk" az írásmódra vagy a kiejtésre utal, de a második felében már egyértelműen az ejtésről van szó: "kevesebb energiába kerülne a beszéd, több jutna gondolkodásra".

Most akkor mi a téma?

Utána a #4, #5 már nem is tudom, hogy miről ír, de asszem inkább a beszédről.. Elvitte őket a kérdező az erdőbe... :-/ Hiszen a beszédben amúgy is a következő szóhoz tapad az a z...

végül jön a kegyelemdöfés:

#9: "No, hát akkor megvolt régen is a zigény arra, hogy csak egy névelőnk legyen. Vajon mi okból tűnhetett el ez a zigény a zidők folyamán?"

Mintha fordítva ülnél a lovon: én úgy képzelem, hogy ha eredetileg egy volt, és lett belőle kettő, akkor nem arra volt "igény, hogy csak egy legyen" (amely igény aztán "eltűnt"), hanem először arra volt igény, hogy egyáltalán legyen, majd pedig arra, hogy legyen kettő.

De amúgy még ez sem igaz: nem arra volt igény, hogy legyen kettő, hanem hogy az az egy a különféle helyzetekhez alkalmazkodva hol így, hol úgy működjön. Az, hogy ez írásban kétféle névelő formájában jelenik meg, nem a nyelvről szól, hanem az írásról. Ez két külön dolog.

Az még érdekesebb, ha a mutató névmásokat is belevesszük a történetbe, ott is van többféle forma ugye (ez után, e nélkül, ama, eme, amaz, emez...) – na de EZ már egy másik történet...