Mit gondoltok erről a szövegről? Kérlek titeket, mindent vegyetek figyelembe! Ne csak azt, hogy mi a mondanivalója a szövegnek.

Furcsa módon, ahhoz képest, hogy semmit nem csináltam aznap, hihetetlenül fáradtnak éreztem magam, és viszonylag korán el is aludtam. De a fáradtság is "másabb" volt, mint amilyen egyébként szokott lenni. Általában csak erőtlennek érzem magam, és nem fogja fel a nehezebb dolgokat az agyam. De akkor szinte húzott az ágy, fájt minden végtagom, a szokásos erőtlenségnél sokkal gyengébb voltam. Pillanatok alatt elaludtam, álmomban szerencsére már nem éreztem a fájdalmat és a gyengeséget. Viszont az álmom ennél sokkal borzasztóbb volt, inkább az előbbieket éreztem volna. Tulajdonképpen értelme nem volt az álmomnak, össze-vissza történő dolgokból épült fel az egész, nem volt egyértelmű, hogy mit akar velem tudatni. Össze akart zavarni, sikerült is neki. Pillanatok alatt változtatta meg az érzelmeimet. Egyszer a fellegekben jártam, elvakított a fény, kellemesen csiklandozott a szellő, még zenét is hallottam. Olyan zene volt ez, amit csak álmában hall az ember. Nem lehet semmivel sem összehasonlítani, egyszerűen csak érezzük. Minden túl tökéletes volt, mosolyt csalt az arcomra ez az illúzió, amit akkor az álmomban nagyon is valóságosnak éreztem. Nem mozogtam, nem léptem semerre, a dolgok mégis folyton változtak körülöttem. Mindent előidézett, amiről Ő tudta, hogy boldoggá tenne. Sokukkal én is csak akkor szembesültem, hogy tényleg örömet okoz. Megnevezhetetlenek voltak a helyszínek, még sosem jártam ott, az eddigi álmaimban sem. Elragadóan csábított az egyik pillanatban a vízesés, majd a napsugarak öleltek körbe és repítettek az égbe a széllel. Jobbnál jobb, szebbnél szebb helyekre kerültem, magam sem gondoltam volna, hogy ezek jelentik a legnagyobb boldogságot nekem. A nemföldi tájak, olyan helyek, ahol az ember csak a képzeletében jár.Ebben a csodás illúzióban, a nyugalmat és biztonságot idéző dolgok között senki és semmi nem figyelmeztetett arra, hogy mi fog velem történni. Nem szépen, fokozatosan léptem át a másik helyre, hanem villámcsapás szerűen vágott belém a saját álmom. Egy pillanat alatt eltűntek a gyönyörű képek, a zene, az illúzió, minden megszűnt körülöttem. Halálfélelem lett úrrá rajtam, ilyen borzalmas érzés még sosem fogott el ezelőtt. A csodás világból való hirtelen kiesés teljesen megtört. Hasonló fájdalmat éreztem, mint elalvás előtt, csak ez tízszeres intenzitással döfött belém. Olyan volt ez, mintha éles tárgyakkal szúrnának és kábítanának egyszerre, mégsem hagy nyomot a testemen. A lelkem sajgott, a bennem lévő, kézzel nem fogható érzéseket döfték, és ez őrjítően fájt. Ordítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon, és ettől még jobban sajgott bennem minden. Nem tudtam, az ember ezt érzi halála előtt? Mert ha igen, én valahogy inkább túlélek minden vészt. Elviselhetetlen volt, azt hittem, belehalok a saját álmomba, már csak pár másodperc kellett volna, amikor hirtelen el kezdett enyhülni a fájdalom, engedett a szorítás belülről, és fellélegezhettem. Már nem a fájdalom tárgyait láttam magam előtt, hanem saját magam, a fésülködőasztalom tükrében. Szakadt rólam a víz, könnyekben úszott az arcom, a hajam szinte égnek állt az átélt félelemtől. Percekig mereven néztem magam a tükörben, nagy levegőket vettem, de folyton csak az járt a fejemben, hogy miért álmodtam ezt.